Időpont: Július 23., péntek hajnal; Helyszín: a jövő álmai

Újra világ gyúlt az álom sötétjében. Kopogás az ajtón. Felállok, és kinyitom. Egy ismerősnek tűnő ember áll kinn, s zavartan gesztikulál. Németül beszél, de értem a szavakat. Azt mondja, hogy itt az idő, jönnek értünk a katonák, menekülnünk kell a nővel. Várhattam már ezt a hírt, mert felizgat ugyan, de nem lep meg túlzottan. Kezet rázunk búcsúzóul. A férfi magához ránt. Átöleljük egymást, majd felkapom az előre elkészített hátizsákot, s rohanás a nőért. Az utcán futok. Körülnézek: egy faluban vagyok. A házak különös szürkés anyagból vannak, a háztetőkön hatalmas antennák, az udvaron autók, rövidre nyírt egyen-gyep mindenütt. Emberek sehol, csak zászlók a falakon, s a Nagy Vezér képe a plakátokon. Dermesztő ez a steril légkör. A távolból egy monumentális építmény takarja el a nyugati horizontot, s vele együtt a Napot. Láttam már máskor is e tornyot, csak nem emlékszem, pontosan hol. Elérem a házat, berontok az ajtón. Nicole kisgyermekkel az ölében megrettenve néz rám. Idősebbnek néz ki, mint amikor legutóbb láttam. Nem szólok, de azonnal megérti a jövetelem célját. Odaadja a kicsit egy férfinak, s mindkettőjüket zokogva átöleli. A férfi egyszerű és láthatóan rajong a nőért. A szemében e rajongást azonban most elfedi a tehetetlen gyűlölet lángja. Gyorsan be a nő autójába. Szokatlan a műszerfal, de értem, hogy működik. A megrendült férfi és a szipogó gyerek az ajtóban állva búcsúzik feleségtől és anyától. Kétségbeesett tekintetükkel falják a maradék másodperceket, s agyukban rögzítik az utolsó emlékképeket. A szomszéd házból váratlanul kiront egy fegyveres, s tüzet nyit ránk. Nicole a felhúzott ablakon keresztül hidegvérrel lelövi az embert. Valamiért nem csodálkozom. A távolban megjelennek az üldözők. Harci terepjárók húznak őrült tempóban felénk. A visszapillantóból látom, hogy az egyik dzsip megáll a nő házánál, s a katonák berontanak. Nem mondom el Nicole-nak, e pillanatban a menekülés a feladat. Távoli fegyverropogás, a nő összerezzen, a fejét fogja két kézzel, de nem szól egy szót sem. Nem akarja tudni, honnan jött a hang. Az álmot lassan beszövi a rettegés sűrű szövete. Az erdőhöz érve elfogy az autóút. Kiugrunk a kocsiból, de tanácstalanok vagyunk, gyorsan jött végzet, nem készültünk kellően elébe. Hangszórón jön messziről a felszólítás:

- Halt! Hände hoch!

Tudjuk jól, hogy a parancs teljesítése maga lenne a halálos ítélet. Fejvesztve rohanunk be a bozótos sűrűbe. Nem marad más hátra csak a végső megoldás. Előkapok egy fura szerkezetet, bekapcsolom, majd a következőt mondom üvöltve:

- Gleera, küldj valakit értünk azonnal, kérlek.

----------

Ugrik a kép kockája még előbbre az időben. Különös, tejszerű most minden, mintha köd lepte volna el az álmodó szemét. Körülöttem nagy a felfordulás, mindenki rohan valahová. Emberek, de a szokottnál magasabbak és karcsúbbak. Valaki közelít felém, jóval alacsonyabb a többieknél. Az arca nem vehető ki tisztán, de az alak körvonalai és mozgása ismerősnek tűnik. Nicole az. Üvöltöz valamit, s rémülten gesztikulál. Nem értem, mit akar. A hang is ebben tejszerű közegben terjed, s az akusztika elmosódottá és visszhangossá tesz mindent. A testemet sem én irányítom, mégis rohanok a nővel. Közelről látszik az emberek szeme. Nagyon furcsa a tekintetük, de nem tudom elmagyarázni, miben. A tér peremére érünk. Hirtelen eltűnik a homály, s hatalmas mélység tárul fel előttünk. A félelem hátravet. A földről az égbe kerültünk. Az óriási torony tetején vagyunk. Újra köd, s riadt alakok futnak, mások izgatottan tanácskoznak. Nicole egy különös színekkel teli helyiségbe húz be, s az óriási kivetítőre mutat. A vezérlő-terem lehet. Emberek, vagy emberszerű lények egy kis csoportja áll ott körben. Ezek valamivel nyugodtabbak a kintieknél. Nem beszélnek, mégis értik egymást. A képernyőn mozgó pontok közelednek sebesen egy közös célpont felé, mi felénk. Nicole kiabál, de nagyon mély és érthetetlen a hangja. Megpróbálom az ajkairól olvasni szavait: „az Algoritmus műve” – kiáltja újra. Értem én, de a testem és a lelkem mintha idegen lenne. Felfogom a félelmet, de ennek fájdalmát, valaki más érezheti. A fehérruhások egymás felé fordulnak. Hosszasan nézik egymást, majd az egyikük bólint, mire mindnyájan felemelik a kezüket, és koncentrálnak. A közeledő tárgyak sebessége csökkenni kezd, majd egy idő után mind egy szálig megáll. Felszabadult sóhajok és mosolyok járják be a termet. Nicole a nyakamba ugrik, s megcsókol örömében, de csók ízét megint valaki más érzi helyettem.

Nicole a zsebemre mutat. Egy szemüveg van benne. Felveszem. A tejszerű köd azonnal eloszlik, a hangok pedig tisztává válnak. Világosan látom az arcokat. Gyönyörű nők és férfiak. Az egyikük rám néz. A tekintete rendkívül különös, a mindent értés és az együttérzés tükröződik benne. Szétnézek. A teremben nem tárgyak vannak elhelyezve, hanem vibráló fényjátékok töltik ki a teret. Virtuális alakzatok, mégis tapintani lehet őket. Illatuk van, s némelyiknek hangja is. A képernyőn most újra mozgásba lendülnek a pontok. Az előbb még féktelenül boldog Nicole rémülten felsikolt, mire az álomfolyam ismét megszakad.

 ♦ Jövő időkarja hajlik vissza jelen álmaiba ♦