A hűtlenség biológiája

BEVEZETÉS

A hűség az egyik legszebb emberi erény. Bizonyos kultúrákban keményen be is tartatják: halállal büntetik meg azt a nőt, aki ellene vétkezik. A nyugati világ bocsánatos bűnnek tekinti ugyan a hűtlenséget, de azért egy elnökjelölt jobban teszi, ha visszalép, ha a sajtó rajtakapja. A közvélekedés szerint a férfiakban nagyobb késztetés buzog egy tiltott légyottra, mint a hölgyekben. Akinek kételyei vannak ezzel kapcsolatban, lépjen be egy szexpartner kereső oldalra, számolja össze a férfi előfizetőket, ossza el ezt a számot az összes a partner keresővel (ami nem tartalmazza a kegyeiket pénzért áruló hölgyeket), szorozza meg a kapott eredményt százzal, s meglátja, hogy az ötven helyett száz százalék körüli értéket kap majd. A szándékolt és a realizált félrelépés között azonban óriási a különbség. Bár, a kérdőívek statisztikái szerint a nők jóval kevésbé csalják meg párjukat, mint azok őket, a formális logika ennek ellentmond, hiszen ehhez mindkét nem részéről egy-egy fél szükségeltetik. A társadalomtudományok az embert döntően kulturálisan meghatározott lénynek tartják, mondván, hogy elménk éles demarkációs vonalat húz fajunk és az állatvilág közé: míg az utóbbiak ösztön-vezérelt biológiai teremtmények, addig az ember szabad akarattal és intelligenciával rendelkező morális lény. Ha a hűtlenségnek elsősorban társadalmi okai vannak, akkor kizárólag magunkat hibáztathatjuk, ha félrelépünk, hiszen elvileg könnyen ellenállhatnánk a csábításnak. Ha azonban a génjeinkben hurcoljuk ezt a terhet, akkor mutogathatunk a DNS-ünkre, mondván genetikai marionett bábuként tehetetlenek vagyunk a kísértéssel szemben. Az ember az evolúció terméke, ezért, hasonlóan az állatokhoz, örökítő anyagának tartalmaznia kell az alapvető viselkedésmintáinak kódját. A kérdés csupán az, vajon akaratunk képes-e felülírni ezt a kódot, vagy pedig a vak ösztöneink uralják észrevétlenül mindennapjainkat. A válaszhoz vezető út annak a problémának a tisztázásán keresztül vezet, hogy viselkedés miként van megírva DNS-ünkben.

A szex értelme

A hűtlenségnek a szexualitás ad értelmet. Bár bizonyos fajok nagyon jól érzik magukat szex nélkül, a fejlettebb élőlények elsöprő többsége mégis kizárólag ivaros úton szaporodik. Az ivartalan sokszorozódás gyorsabb és egyszerűbb. Miért van akkor egyáltalán szükség erre a macerás tevékenységre? A tankönyvi válasz az, hogy az ivaros szaporodás genetikai változatosságot hoz létre, ami segít egy fajnak túlélni a folytonosan változó környezet kihívásait. Valójában az a helyzet, hogy a szexuálisan szaporodó fajoknál az egész populáció gyűjti a genetikai újdonságokat, amik közül a sikereseket megosztják egymás között. A legújabb elméletek szerint a legfontosabb környezeti tényezőt a testünkben élő kórokozók jelentik. A vírusok, a patogén baktériumok és a gombák olyan gyors alkalmazkodóképességgel rendelkeznek, hogy a gazdaélőlények csak a genetikai állományuk folyamatos keverésével képesek velük felvenni a harcot. Eszerint a szexualitással kapcsolatos dolgaink, mint az udvarlás, a nemi élvezet, a szerelem, a házasság és a hűség csupán azért léteznek, hogy eredményesek legyünk a mikrobákkal szemben vívott küzdelemben. Mindenesetre, érdekes perspektíva.

Párkapcsolatok

Az állatfajok párkapcsolatformái ökológiai helyzetüket tükrözik, s genetikailag mereven rögzítettek. De hogy van ez a Föld egyetlen civilizációt építő fajánál, az embernél? Nézzünk szét először a rokonok körében hátha találunk valami kulcsot a kérdésre való válaszhoz. Legközelebbi rokonaink, a csimpánz és a bonobó (törpe csimpánz) eléggé csapodár népség, náluk a nyíltszíni hűtlenkedés inkább szabály, mint kivétel. Másszunk egy kicsit lejjebb az evolúciós létrán. A gorilla a csimpánzokétól merőben eltérő kapcsolatformában él. A nagytestű hím több nőstényre is vigyáz, elsősorban más nagytestű hímek általi potenciális fenyegetettség ellen. Ez a poligámia tipikus esete. Még nagyobb evolúciós távolságra érvén, az orángután monogámiáját találjuk. Bajban vagyunk tehát, nem találunk genetikai fogódzót az ember párkapcsolatát illetően. Ha megnézzük, hogy a különböző korokban és társadalmakban milyen volt a férfi-női viszony, még jobban zavarba jövünk. A hominida őseink párkapcsolati formáira a nemek méretének eltéréséből következtethetünk. Eszerint az Australopithecusok poligámiában élhettek (a két nem között nagy a méretbeli különbség), a közelebbi rokon, a felegyenesedett ember (Homo erectus) viszont monogám lehetett (egyformák a nemek). A vadászó-gyűjtögető őseink valószínűleg időszakosan felbomló monogám kapcsolatban éltek. Később a javak felhalmozása elképesztő poligámiát hozott a társadalmak csúcsain levők számára. A különböző független civilizációk (babiloni, egyiptomi, indiai, kínai, azték és inka) uralkodói potenciájukat jócskán meghaladó háremet gyűjtöttek maguknak. „Feleségeik” száma tízezer körülire rúgott. Az ember csak ámul a pekingi Tiltott Város női lakosztályait számolgatva. Egyes társadalmakban a mezítlábasok számára a monogámia sokszor csak hiú ábránd volt. A legalacsonyabb rendű inkáknak például tilos volt házasodniuk, sőt, kapcsolatot sem létesíthettek a nőkkel. Szabályszegésért csonkolás járt, levágták a fejüket. A középkorra a vallási alapú monogámia lett a jellemző. Sokan úgy gondolják, hogy ezt a rendszert a földesurak másodszülött fiai hozták létre bosszúból, mert ők a vagyon helyett a papi hivatást kapták. A Szentírás túl szigorú olvasatát az elsőszülöttek nem fogadták kitörő örömmel, ezért saját törvényeket hoztak az első éjszaka jogára, s rendszeresítették az orgiákkal egybekötött lakomákat. A modern kor a párkapcsolatok kavalkádját hozta el. Törvényes poligámia csak néhány iszlám országban maradt fenn, de törvénytelenül gyakorolják például egyes mormonok. Érdekesség, hogy Tibetben a kínai megszállás előtt sok asszonynak két férje volt, akik rendszerint testvérek voltak, s így nem oszlott a vagyon. Úgy tűnik tehát, hogy az ember a párkapcsolati formáit illetően tág repertoárral rendelkezik, a génjeink ránk bízták a döntést. Az alapelv az, hogy ha a törvények és a szokások nem tiltják, akkor a tehetős és hatalommal bíró férfiak poligám kapcsolatok kialakítására törekszenek, a nők (illetve annak rokonai) pedig gazdaságossági szempontok alapján döntenek: jobban megérheti egy poligám férfi többedik feleségének lenni, mint egy csóró egyetlen szeme fényének. Az uralkodók persze nem mindig hagyták a nők kezében a döntést.

Szexuális Szelekció

Az ember olyan kivételes emlős faj, amelynél a férfiak is segítenek az utódok felnevelésében. Nem így van ez az emlősök döntő többségénél. A hímek feladata gyakran egy perc töredéke alatt teljesíthető. Ezzel szemben a nőstények kihordják, szoptatják és nevelik az utódokat. Mivel ők garantáltan hozzájutnak a legjobb hím génekhez, nem kell túl szépnek és erősnek lenniük. Szürkék és kicsik is, ami tegyük hozzá, nem túl igazságos jutalom a szorgalmukért. A hím géneknek viszont küzdeniük kell egymással a genetikai információjuk halhatatlanságért, ezért egyre erősebb, ügyesebb és pompázatosabb testeket építenek. Ezt a folyamatot nevezzük szexuális szelekciónak, szemben a természetes szelekcióval. Világítsuk meg a két folyamat közötti különbséget a páva esetével. A színes pávatollak kifejezetten értelmetlennek tűnnek, hiszen sokat kell táplálni őket, a róka hamar kiszúrja az ilyen egyedeket, akik még csak nem is tudnak jól repülni és elszaladni. A páva nőstények mégis valamilyen ok miatt bolondulnak a káprázatos tollazatért (két lehetséges magyarázatot illetően, lásd box). Egy pávatyúk lehet ugyan, hogy jobban megérti magát egy szürke kakassal, de nem választhatja azt, mivel biztos lehet benne, hogy a következő generáció tyúkjai nem lesznek ilyen megértőek a szürke fiaival szemben, s ezért megszakadna a genetikai folytonossága. A kakasok egyre csak színesednek, a tojók pedig egyre inkább kedvelik ezt. Nos, ez a mókuskerék logikája. Összefoglalva, míg a természetes szelekció révén az egyedek a környezethez alkalmazkodnak, addig a szexuális szelekció a másik nem igényeihez alakítja a testet és a viselkedést.

Az emberi agy és a női szépség eredete

A madarak és az emlősök esetében szinte kizárólag a hímek színesednek (erősödnek, ügyesednek, dalolnak mesterien, növesztenek hatalmas izmokat és agancsokat, satöbbi). Az ember azonban - a férfi gyermeknevelésben való részvétele miatt - kikerült ebből az egyoldalú rendszerből. Ha valaki befektet, akkor látni akarja annak a hasznát is. A férfi áldozata ezért az igényeinek a megnövekedésével járt együtt. Az ember hímnemű tagjai már nem csupán saját bájaikat mutogatják pávaként, hanem a nőkben is a szépet keresik. A kereslet pedig kínálatot generál. A kínálati oldalon ezért megjelent a női szépség. Továbbá, a férfiak hatalmas intelligenciájukhoz azt megérteni képes női elméket szeretnének társul. Sokak szerint, a kettős párválasztási rendszer volt az emberi evolúció legfőbb motorja, a kölcsönös megfelelés fújhatta fel óriásira az emberi agyat. Ma még csak találgathatunk, hogy pontosan milyen tényező játszhatta a pumpa szerepét. Lehetséges, hogy agyunk alapvetően a dicsekvés eszköze, s csupán pávatollként funkcionál. A hollywoodi filmek gyakran visszatérő motívuma az, amikor a férfi az első estén kisétál a kiválasztottal a szabad ég alá, s elmagyarázza neki a csillagok állását. A színésznő és a mozinéző hölgyek rögtön elalélnak eme nagyfokú értelem spontán megnyilvánulásán. Hasonló katarzist vált ki a filmekben, amikor a férfi az első vacsorán egy japán étteremben a pincértől annak anyanyelvén kéri az étlapot, s az evőpálcikát. Miért értékelhetik a nők e látszólag haszontalan tudást? (Bocsánatot kérek az asztronómus és a japán kollégáktól.) A magasröptű gondolatok talán azt jelzik egy hölgynek, hogy a férfi oly pazar szürkeállománnyal rendelkezik, hogy még ily fölösleges dolgokat is képes elsajátítani. A „magas IQ ® magas pozíció ® sok pénz ® sok gyerek” linearitás rendes társadalmakban még ma is érvényben van. Ezért elegendő a lánc első elemére figyelni, a többi automatikusan teljesül. Egy másik elképzelés szerint arról van szó, hogy az agy egyfajta rádióállomás szerepét játssza, normális működés esetén folyton azt sugározza, hogy parazitáktól mentes vagyok. Amikor valamilyen kórokozó megtámad bennünket, az első tünetek egyike a melankólia. Ilyenkor nem érdekesek a csillagok, az ételre pedig még késsel-villával sem gondolunk, nemhogy pálcikával. A beteges férfiak nem kelendők, mert genetikailag kétségesek. A sziporkázók viszont nem betegek. Egy további elképzelés szerint az elménket a manipulációra és az átverésre használjuk a másik nemért folytatott harc során. Gondoljunk csak bele, hogy miről is társalogtunk legutóbb egy társaságban. Jelen nem lévő személyekről tettünk számukra nem túl hízelgő megjegyzéseket, ugye? Taktikai okokból persze indifferens személyeket feldicsérhettünk az intrikát megelőzően, nehogy kivillanjon a csupa rosszindulat foga.

Az evolúciós dilemma

A hűtlenséggel kapcsolatban nézzük meg először azt, hogy mi a gének érdeke, s csak ezt követően boncolgassuk, hogy ezek kielégítést nyernek-e. A férfiak esete egyszerűbb. Ők korlátlan potenciával rendelkeznek, ezért génjeik a házasság intézményét erős korlátnak érzik. Kompromisszumot kötnek ugyan a gyermeknevelés terén, de a figyelmük más nők iránt lankadatlan marad. A nők potenciája rendkívül szűk, ezért egy szexualitással kapcsolatos döntés náluk óriási jelentőséggel bír, s így ők jóval megfontoltabbak. A nők génjei megpróbálnak egyensúlyt teremteni az őket érő két ellentétes evolúciós eredetű nyomás között. Egyrészt, egy apa segítségével szeretnék felnevelni a gyermekeket, ezért a női testben a hűség színlelésének képességét alakítják ki, nehogy a partner gének idő előtt lelépjenek. Másrészt azonban, a női gének - a nagyobb genetikai változékonyság ® nagyobb evolúciós siker logikája alapján - változatos partner géneket szeretnének társul az utódokban, ezért nem elégedettek az egyetlen férfi által biztosított genetikai változékonysággal. Sőt, ha már idegen géneket lopunk, legyünk válogatósak, szuperdomináns szépfiúk genetikai változékonysága kellene. A dilemma az, hogy ezek a férfiak csak kis számban vannak jelen a populációban, s zömében már foglaltak, vagy kalandos útjaikat járják. A női géneknek ezért kompromisszumot kell kötniük: szerezniük kell a női test számára egy szürke, de hűséges nevelő apát és egy szuperdomináns génekkel rendelkező szeretőt. Mindez persze csak spekuláció, nézzük, hogy vannak-e bizonyítékaink.

A hűtlenség bizonyítékai

A férfiak valamivel termetesebbek a nőknél, ami poligám hajlamot sejtet. Kölcsönösen választjuk ugyan egymást, de a férfiak küzdelme mégis erőteljesebb. A küzdelem eredménye csak akkor jelenik meg az anatómiánkban, ha a női oldalon fogadókészség van a győztesen való osztozkodásra. A nemek eltérő magassága tehát a női hűtlenség első bizonyítéka. A férfiak egyéb tulajdonságai is poligámiára utalnak. Ilyenek például a magasabb szintű agresszió, a pozíció és a népszerűség vehemensebb hajhászása, s jellemzőbb a dicsekvés a pénzt, a hatalmat és a befolyást illetően, valamint az a tény, hogy a hipotalamuszuk szexualitásért felelős agyi magvai háromszor méretesebbre nőttek a nőkéinél. A csimpánz nőstények kopulációnkénti teherbeesési esélye százszor kisebb, mint a gorilla nőstényeké. Ezért a csimpánz hímeknek százszor aktívabbnak kell lenniük a gorilla hímeknél. Mi lehet ennek vajon az oka?  Valószínűleg az, hogy a csimpánz nőstény a szexet nem csupán szaporodásra használja, hanem például élelemért adja cserébe. A kis valószínűségek törvényét alkalmazva, a csimpánz nőstény el tudja dönteni, hogy ki legyen utódai biológiai apja, a gorilla nőstény ettől sokkal szigorúbban van tartva, alternatívákra még gondolnia sem szabad. A nők megtermékenyülési esélye a két rokon faj között van, ami a női hűtlenség egy újabb bizonyítéka. Az úgynevezett késleltetett orgazmus egy újabb eszköz a nők kezében a biológiai apa kiválasztására. A kéjérzés szinkronizációja az ejakulációval, ugyanis megnöveli a megtermékenyülés esélyét. Elég tehát csak a vágyott férfi tempójával lépést tartani, egyébként pedig frigidet játszani.

A nők a hűtlenségük egy további bizonyítékát is a férfiak testében rejtették el. A csimpánzok heremérete tizenhatszorosa az óriási gorilla hímekének. A jelenséget a sperma kompetíció elve magyarázza: a második hím igyekszik több hímivarsejtet termelvén kiszorítani az elsőnek érkező hím ivarsejtjeit (a vadkan egy liter spermát ürít e célból). A gorillánál érthetően nem rendeznek versenyt az idegen a hímivarsejtek, mert a potenciális donorokat a poligám hím már rég kupán verte. A férfiak here mérete szintén a két rokon közé esik. A következtetés itt is magától adódik. Érdekes módon, a főemlősök hímvesszője is nevetségesen apró. Valójában normális méretűek azok, az emberé túl nagy. Ennek okáról vita folyik. A hosszútávú női döntést valamilyen oknál fogva meghatározza a férfiak örömokozó képessége. Hallott már valaki olyan női érvelést, hogy „az ágyban jöttem rá, hogy Ő az igazi”? Tehát, a méret igenis számít, a nők csupán diplomatikusak velünk, ha ebbéli kételyeinket megosztjuk velük.  

Rokonaink nőstényeinek feneke piroslik, amikor termékenyek. A mi nőink valamilyen ok miatt eltitkolják ovulációjuk jeleit előlünk. Mi lehet ez az ok vajon? Különféle vizsgálatok szerint, a nők a szeretőkkel való randevút az ovulációjuk körüli időpontra időzítik, s ilyenkor a férjurak csak esélytelen időpontokat kapnak. Hát ez. Ha szemfülesek vagyunk, követhetjük a női ciklus alakulását. Ovulációkor a nők nagyon kedvesek velünk, ha a mi génjeinkben látják a jövőt, nagyon elutasítóak viszont, ha nem ez a helyzet. A nők bizonyos agyrégiói (pl. az arcuatus mag és a szubfornikális szerv) az ösztrogén hormonok hatására szabályosan újrahuzalozódnak a biológiai ciklusuk során, a házastársak ismerik ennek viselkedésbeli részleteit. A nők (és a férfiak is) egyéb stratégiákkal is próbálják elaltatni a partner gyanakvását. Ennek egy érdekes felételezett módszere a kék szivárványhártya. Hogy ezt megértsük, nézzünk a tükörbe, s hazudjunk valami nagyot. A pupillánk össze fog szűkülni. Ha kékszeműek vagyunk, nyomban észrevesszük a változást, ha sötétbarnák, akkor közel kell hajolnunk a tükörhöz ehhez. A kék szemünkkel azt demonstráljuk, hogy hűek vagyunk. Lehetséges, hogy az északi nők hűségesebbek, vagy csak más a stratégiájuk? Lehetséges, hogy a csúnya emberi arc szintén a hűség demonstrációja? A csúnyaságommal ugyanis azt bizonyítom, hogy nem akarok másoknak tetszeni. Érdekes lenne szép és kevésbé szép arcú népek hűségességét összehasonlítani. A hűséget demonstrálandó napi praktikák tárháza kimeríthetetlen. Bár a férjek általában elég bambák, az anyóssal azonban vigyázni kell, ő nagyon értően figyel, hiszen tapasztalatai lehetnek fiatal korából.

Honnan tudják a nők, hogy egy szuperdomináns géndonorral állnak szemben? A férfiak segítenek ennek felismerésében. Pénzt és pozíciót szereznek, kacsalábon forgó palotákat építtetnek, s betonúton nevetségesen ható terepjárókat vezetnek, mobil telefonnal a kézben jelezvén, hogy épp fontos utasításokat osztogatnak. Akinek ilyesmire nem telik, az dicsekszik, például eltúlzott befolyással, vagy tudományos zsenialitással. A génjeink azonban nem tudják követni ezt a civilizációs robbanást, azért egy stratégiát kellett kitalálniuk korábban. Egy detektort, amely képes érzékelni a férfi dominanciát. A férfiak hónalja olyan szagokat bocsát ki, amelyek jelzik a szociális státuszt. Egy kísérlet során, nőkkel - számukra ismeretlen donorok hónaljából származó - szagmintákat szagoltattak. A hölgyek csak a domináns férfiak mintáit tartalmazó tamponokat tartották izgatónak. A kísérlet érdekessége az volt, hogy a férjes asszonyok érdeklődése jóval magasabb volt a szuperdomináns szagminták iránt, mint a férjezetleneké. Hát igen, a szürke nevelő gének már talonban vannak.

Egyes énekes madarak korábban a monogám kapcsolat példaképei voltak. A hímek nem csupán kísérve védik a tojót más hímektől, mint például a vadkacsák, hanem a kotlásban és a fiókák felnevelésében is rész vesznek. Mára az etológusok lerántották álszent magatartásukról a leplet. Ezek az állatok, nemtől függetlenül, szinte más sem csinálnak, mint folyton azt mérlegelik, hogy mi az esélye az utódok túlélésének, ha ők hamarabb lelépnek, mint a partner, illetve, hogyan lehetne minél változatosabb génkombinációkat létrehozni a partner megcsalása által. A kutatók kiderítették, hogy a függő cinege fiókáinak negyven százaléka zabi eredetű. Fura, de nincsenek megbízható adatok az emberi hűtlenség eredményeiről, egy és tíz százalék közé teszik a nem édestestvérek arányát egy családban.

A párválasztás genetikája

A kutatók egy érdekes összefüggésre bukkantak az egér viselkedését vizsgálván. Az MHC gének egy nagy, száznegyven taggal rendelkező géncsaládot alkotnak, mely az embernél a hatos kromoszómán helyezkedik el. Az MHC fehérjék az immunrendszer alapvetően fontos komponensei, a saját és az idegen antigének megkülönböztetésében játszanak kulcsszerepet. Hibás működésük például autoimmun betegségeket okozhat. A közelmúltban kiderült, hogy az MHC rendszer a párválasztásban is fontos szereppel bír. Bebizonyosodott, hogy az egereknél az MHC összetétel ma még nem ismert módon kifejeződik a szagban, s az állatok ez alapján választanak partnert. Emberekkel is elvégezték a kísérletet: férfiak és nők pólóját szagoltatták meg ellenkező neműekkel, s kiderült, hogy a kísérleti alanyok azoknak a pólóknak a szagát érezték vonzónak, amelyek viselői hozzájuk képest eltérő MHC készlettel rendelkeztek. Ez az eredmény valószínűleg arra utal, hogy az MHC gének bonyolult, egyénre jellemző mintázata alapján meg tudjuk állapítani más személyekkel való rokonságunk fokát, s így elkerülhetővé válik a beltenyésztés, ami a leendő utód egészségét illetően komoly kockázati tényezőt jelent. Sok viselkedés-genetikus feltételezi, hogy a csók a szagminták vételezését szolgálja: a csók az arcra és a ma már ódivatú kézcsók egyfajta előmintavételi protokollok lehetnek, a csókolózás pedig az előzetes mintavétel negatív (nem rokon) eredményét hivatott megerősíteni. Egy másik kísérletsorozatban, amelyben szélesebb körből mintavételeztek, viszont azt találták, hogy a túlságosan nagy különbség (pl. rasszok közötti) taszító hatású lehet. A fenti eredmények statisztikailag értendőek, az egyének preferenciáiban nagyfokú variabilitás figyelhető meg. Ismerünk olyan embereket, akiket kifejezetten izgat a rasszok közötti kapcsolat, mások pedig berzenkednek ettől. A későbbiek során azt is kimutatták, hogy a nők párválasztása az apai MHC génektől függ. Sokan a vérfertőzés elkerülését gyanítják a jelenség mögött. Az MHC tehát inkább az elkerülő magatartásért felelős. Ugyanúgy, mint az a mechanizmus, amely arra készteti az együtt nevelkedett gyerekeket, hogy felnőtt korban ne válasszák szexuális partnerként egymást. A cél nyilván itt is a beltenyésztés elkerülése, hiszen többnyire testvérek nevelkednek együtt. Egy vak mechanizmusról van szó azonban, amit az bizonyít, hogy az adoptált gyerekek és az izraeli kibucokban nevelkedők sem választják egymást felnőtt korukban.

Feromon- és szaglás gének

Van egyébként egy érdekes dolog a szaglással kapcsolatban. Az embernél hiányzik a feromonok érzékelésére szolgáló vomeronazális szerv. Ennek ellenére a szaglórendszerünk segítségével érzékelünk bizonyos feromon molekulákat, ha nem is túl hatékonyan. A szaglórendszerünk is rendkívül visszafejlődött. Ha kiterítenénk az ember szaglóhámját egy gyufásdoboz felületét sem kapnánk, míg például a kutyánál ez futballpálya nagyságú. A szaglásban résztvevő molekuláris receptorok (az úgynevezett G fehérje-kapcsolt receptorok) száma az embernél drasztikus módon lecsökkent. Az ezeket kódoló gének zöme a DNS-ünk genetikai temetőjében fekszik élettelenül, agyonmutálódott ál-gének formájában. Arról lenne szó, hogy az emberi DNS a feromonok manipulációja ellen védi a testet, mivel az automatikus reakció helyett mérlegelni szeretne? Nem tudjuk.

A monogámia génje

Az utóbbi években számos olyan gént írtak le, amelyek egyes allélikus formái a hűtlen viselkedéssel kapcsolatosak. Nézzük meg ezek közül a legfontosabbakat.  Az AVPR1a gén a vazopresszin hormon egyik receptorát kódolja. Kiderítették, hogy ez a gén a gerincesek számos szociális viselkedésének irányításában alapvető szerepet játszik. Ismert, hogy míg a hím mezei pocok szigorúan monogám, addig a közeli rokon hegyi pocok poligám kapcsolatok kialakítására törekszik. E viselkedésbeli különbség genetikai alapját az képezi, hogy az AVPR1a gén kifejeződését kontrolláló szabályozó elem (promóter) az előbbi fajnál egy picit hosszabb, mint a másiknál. Ez a genetikai különbség azt eredményezi, hogy az előbbi faj hímjeinek agyában - a ventrális pallidum területén - a sejtekben nagyobb mennyiségben képződik a receptor fehérje. De honnan tudjuk, hogy ilyen egyszerű genetikai oka van ennek a látszólag komplex viselkedésnek? Az alábbi kísérletek a molekuláris viselkedésgenetika alapköveit rakták le. Larry Young és munkatársai génsebészeti módszerekkel kicserélték a hegyi pocok promóterét a mezei pocokéra, ami a hegyen élő faj hímjeit az utódokat szorgalmasan nevelő hűséges monogám egyedekké változtatta. Érdekes módon a genetikailag nem „piszkált” hegyi pockokból vazopresszin agyba való fecskendezésével is monogám viselkedést lehetett kiváltani. Ez azért lehet, mert ha két kölcsönható molekula – hormon és receptora – bármelyikének mennyiségét megnöveljük, ugyanazt az élettani hatást érjük el. Na de kit érdekel a pockok szerelmi élete? A helyzet pikantériája az, hogy az embernél is megtalálható az AVPR1 gén két allélikus formája. A meglepett viselkedés genetikusok azonnal munkába lendültek, s kiderítették, hogy a hosszabb promóterrel rendelkezők stabilabb párkapcsolatot létesítenek, mint a rövidebb promóter hordozói. A modern genetikai diagnosztikai technikákkal szinte azonnal megállapítható, hogy egy személy melyik allél variánssal rendelkezik, vannak cégek, akik potom összegért el is végzik a tesztet. Hajrá leendő férjek és feleségek, tudjuk meg, hogy mit fog elkövetni partnerünk a jövőben, s esetleg fontoljuk meg újra a dolgot. Kiderült, hogy az AVPR1a gén az önzetlenséget is befolyásolja. Úgy tűnik, hogy a csapodárság és a zsugoriság, ill. a hűség és a nagylelkűség kéz a kézben együtt járnak. Lehetséges, hogy a genetikánk koherens erkölcsre ösztönöz?

A férfiasság génje

A tesztoszteron hormon alakítja ki a férfiasságot. Ez a hormon az élet folyamán két nagy hullámban önti el a testet (magzati kor és kamaszkor), s ezáltal eltéríti a férfi test fejlődését a női alapprogramtól. A férfiak között azonban eltérés van e hormon vérbeli szintjében. Ennek oka részben genetikai, részben környezeti. A genetikai hátteret még nem ismerjük pontosan. Azt azonban tudjuk, hogy az elvált férfiakban megnő a hormon szintje, nyilván azért, hogy új partner keresésére motiváljon. Kiderült - nem túl nagy meglepetést okozva -, hogy a tesztoszteron befolyásolja a férfiak viselkedését is: a magas alap hormonszint a kalandor, míg az alacsony szint a hűséges viselkedéssel korrelál. Újdonság azonban az a megfigyelés, hogy a tartósan magas tesztoszteron szint férfias arcot (szögletes, dús arcszőrzetű) produkál, míg az alacsonyabb hormonszintű férfiak arca gyerekes marad. A nők tehát a férfiak arcvonásai alapján elvileg el tudják dönteni, hogy csak egy kalandot vagy hűséges, gyermekszerető partnert keresnek egy férfiben. Valószínűleg e döntést meg is teszik, természetesen tudat alatt. De mire jók vajon a kalandor gének? A nők bíznak abban, hogy a következő generációk hölgytagjai is elcsábulnak majd felnőtt gyermekük férfias vonásaitól egy-egy tiltott légyott erejéig. Ma már sokkal rizikósabb egy „törvénytelen” gyereket megkockáztatni, mint az apasági tesztek előtt volt. Szerencsére a gének egy vak algoritmust követve biztosítják a DNS-ünk generációs folytonosságát. Ennek lényege az, hogy a génjeink motivációkat keltenek az agyban az élvezetek keresésére és kielégítésére, de nem foglalkoznak túlzottan a végeredménnyel. Elég tehát szexuális vágyat ébreszteni, s a fogantatás, mint evolúciós cél automatikusan érvényesül. Fogamzásgátlással, ma már ki tudjuk cselezni ezt a genetikai algoritmust: gyakoroljuk a motivációs szakaszt, de idő előtt megszakítjuk a program futását.

A kalandorság génje

Egy dopamin receptor gén (DRD4-R7) genetikai polimorfizmust (sokféleséget) mutat az emberben. A gén fehérjét kódoló szakaszában negyvennyolc nukleotid egységből álló ismétlődő DNS szegmensek (ún. VNTR-ek) találhatóak. Az ismétlődések száma egyénenként változó, melyek közül a négyszeres (R4-es allévariáns: 4x48 nukleotid) és a hétszeres (R7-es variáns: 7x48 nukleotid) ismétlődések a leggyakoribbak. Egy kutatócsoport közel kétszáz fiatalt kérdezett meg a szexuális szokásaikról. Kiderült, hogy az R7-es variánssal rendelkezők, nemtől függetlenül, jóval nagyobb gyakorisággal (50%) létesítettek könnyed, egyéjszakás kapcsolatokat, mint az R4-es variánst hordozók (20%). Tudnunk kell, hogy a génjeink csak a motivációs hátteret biztosítják, nem pedig fátum módjára határozzák meg a viselkedésünket. Egy R7-es variánssal rendelkező egyén nem feltétlenül csalja meg a partnerét, aminek lehetnek erkölcsi vagy egyéb okai. A DRD4 gén funkcióját egyébként egy általánosabb jelzővel is lehetne illetni, ez az újdonságkeresés. Az R7-es variáns ugyanis nem csupán hűtlenségre sarkall, hanem magas hegycsúcsok megmászására, szerencsejátékokra, a tudomány és művészetek iránti szenvedélyre, és liberális politikai nézetek vallására. Az R4-es variánssal rendelkezők amellett, hogy hűségesebbek, jobban értékelik a hagyományokat, vallásosabbak, s inkább konzervatív politikai beállítottságúak. Ha ilyen egyszerű lenne a dolog, nem is kellenének általános választások, összegeznénk a népesség genetikai profilját, s az eredmény alapján töltenénk meg képviselőkkel a parlamenti patkót és a városházákat, az R4-es variánsoktól pedig az adóhivatal automatikusan vonná el az egyházi adót.

Személyes végszó                                                                                              

A fenti érvelések az önző gének szempontjait taglalták. Az önzés genetikai mértéke azonban egyénenként változik. Másrészt a gének az embernél egy olyan agyat alkottak, amely tudattal és erkölccsel rendelkezik. E két fegyver birtokában elvileg ellenállhatunk a DNS-ünk kísértésének. Hogy ez statisztikailag mennyire sikeres, arra vonatkozóan nincsenek megbízható adataink. A szőrös állú szögletes arcú férfiakat kellene megkérdezni erről. A viselkedésgenetika - beleértve annak molekuláris válfaját is - gyermekcipőben jár még. E tudományterület módszerei nem olyan egzaktak még, mint ami más biológiai diszciplínákra jellemző. Ezért a levont következtetéseket is óvatosan kell kezelni. Szakmai szempontból az úgynevezett egy gén, egy viselkedés paradigma korrektsége is megkérdőjelezhető. Az emberi viselkedés rendkívül bonyolult agyműködés eredménye, s nyilvánvalóan sok gén kontrollja alatt áll. Egyetlen allélvariáns alapvető hatással lehet ugyan a viselkedésre, de ismernünk kell a többi gén utasításait a pontos predikciókhoz. Az ember genetikai változékonysága rendkívül alacsony, ezért, lehetséges, hogy sok gén határozza meg ugyan a viselkedést, de mégis mindössze néhányuk változékonysága funkcionális jelentőségű. Úgy tűnik, hogy a viselkedést szabályozó - főként az idegi kommunikációban résztvevő fehérjéket kódoló - génekben a változékonyságot az átlagtól magasabb arányban és hosszabb távon tartja a természetes és/vagy a szexuális szelekció.

Szerző: Jack O’Neil

Appendix

A megszaladt szelekció elmélete (Ronald Fisher) szerint, ha néhány nőstényben kialakul valamilyen preferencia egy testdíszre, ez a bolondéria egy önerősítő folyamat révén elterjedhet az egész populációban. A folyamat lényege, hogy a szuperdíszes hímeket kedvelő nőstényeknek szuperdíszes fiai lesznek, akik jobban vonzzák majd a díszeket kedvelő nőstényeket, és így tovább. Beindul egy önerősítő folyamat, amiből kiszállni (szürke hímet választva) egyet jelent az evolúció süllyesztőjében való eltűnéssel.

A jó gének elmélete (Amotz Zahavi) szerint a nőstények a hímeket a fittségük alapján válogatják. A fittséget többféle tulajdonság is jelezheti: egy párviadalon való győzelem a fizikai rátermettséget, a szimmetrikus testfelépítés és az ügyesség a gének megfelelő működését, a fényes tollak és piros tarajok pedig a kórokozó-mentességet jelzik a nőstények számára.