Időpont: Július 18., vasárnap; Helyszín: katakombák, titkos pozíció

Én elmegyek, csak sirassatok

Nicole reggel nyolc óra körül váratlanul felébredt, s túláradó jókedvvel kezdett el sétálni a szobában, mintha semmi baj nem lett volna. Még incselkedett is Jackkel. Sőt, úgy beszélt a jövőről, mintha annak ő is részese lenne. Jack ismerte ezt a jelenséget: ez az élet utolsó kísérlete a halállal szemben. A szervezetet adrenalin-sokkal próbálja kizökkenteni a testet a reménytelen helyzetéből. A betegek ilyenkor elvégzik a gyógyulásukhoz szükséges tevékenységeket. Eltávoznak a veszélyes környékről, vizet, vagy táplálékot vesznek magukhoz, megkeresik a társaikat, hogy segítséget kérhessenek, satöbbi. Ez a mechanizmus azonban vak, Nicole esetében ennek az esélynek nem volt értelme. A rák ugyanis már legyőzte őt, csak - lévén gonosz - hiú reményekkel táplálta még a kegyelemdöfés előtt. Jack tudta, mit jelent ez: néhány óra, esetleg egy nap, és itt a vég. Azonnal cselekedni kell. 

- Készen állsz Nicole? – kérdezte Jack.

- Egész jól érzem magam. A túlvilág próbál rajtam fogást találni, de legyűröm a kórt – válaszolt vidám magabiztossággal a lány.

- Nicole, ez a halált közvetlenül megelőző időszak állapota – próbált Jack olyan keményen fogalmazni, ahogyan csak tudott, nehogy a lány meggondolja magát.

Nicole hirtelen zokogásban tört ki, s átölelte Jacket. A férfi segített neki az öltözködésben. A lánynak nem volt szüksége sem reggelire, sem zuhanyzásra, de még toalett használatra sem. Készen állt a maga módján. Olyan törékenynek látszott, hogy Jack szíve majd meghasadt fájdalmában. Jack adott neki egy bivalyerős nyugtatót. Beszálltak az autóba, s elindultak a végzet helyszíne felé. Zárt tetővel utaztak. Nicole nagyon kába volt. Nem szólt egy szót sem, csak néha váratlanul felzokogott. Azok az élénkzöld szemek élet nélküli szürkévé váltak. Megérkeztek a katakombákhoz. Kísérteties helynek tűnt még nappal is. Jack segített Nicole-nak a járásban, mert nagyon elesett volt szegény.

- Jack, nagyon félek.

- Nem lesz semmi baj szerelmem – próbálta nyugtatni a férfi.

- Ígérd meg, hogy felébresztesz majd!

- Megígérem.

- Add a szavad, Jack, hogy nem hagysz így. Nagyon félek.

- Nicole, fel fogsz ébredni, a szavamat adom rá. Úgy fogod érezni, mintha csak percek teltek volna el. Én persze öregember leszek már, de remélem, hogy segítesz majd nekem.

Nicole Jackre nézett, s egy újabb sírógörcs tört rá, s újra átölelte a férfit. Amikor képes volt ismét szavakat formálni, azt mondta a szerelmének.

- Jack, emlékeztess, kérlek, ha felébredek, hogy mondjak el neked egy nagyon fontos titkot, egy szörnyű titkot.

- Persze, feltétlenül, s nyugodj meg, fel fogsz ébredni – mondta a férfi automatikusan.

Nicole ránézett Jackre, s a rettenetes félelmén is átszűrődött az a gondolat, hogy az Élet ezt a férfit jelölte ki számára, csak a körülmények kissé összekuszálódtak.

- Mondd el, kérlek a szüleimnek, hogy mi történt velem és vigyázz Jackie-re.

Jack a lány szemébe nézett, s bólintott. A férfi alig bírta beszúrni az altatót a lány vénájába annyira reszketett szegény. A félelem és a rák együttes erővel rángatta a testét. Nicole az elalvásáig szemkontaktusban maradt szerelmével. A tekintetében a rettegés a segélykéréssel keveredett. Szótlanul búcsúztak el egymástól. Miután a lány elaludt, Jack mellé helyezte a leleteit nyomtatott és elektronikus formában is, majd kicserélte a nyugtató fecskendőjét a hibernáló folyadék tartályából kilógó csővel, s megengedte annak folyását. Amikor végzett, lezárta a fedelet, s megnyomta a piros gombot, ami elindította folyékony nitrogén áramlását a kapszulába. Eszébe jutott, hogy hozott magával egy búcsú rózsaszálat. Gyorsan kinyitotta a fedelet, s a lány kezébe adta a vöröslő virágot, majd visszazárta a fedelet. Jack nem akart a lányra nézni, mert egy nagyon rossz érzés kerítette hatalmába. Nem bírta ki azonban, még egy búcsúpillantást szeretett volna vetni rá. A fagyott test látványa azonnali görcsös hányást okozott.  Amikor a kapszula tartálya megtelt, Jack rögzítette a csavarokat, majd letérdepelt a kapszula mellé és zokogott. Nicole lelke a fagyos koporsója fölé emelkedett, s meglátta szerelmét. Kinyújtotta láthatatlan kezét, s megsimogatta a férfi fejét, aki tapintásként ugyan nem észlelte az érintést, de egy erőteljes megnyugvás érzés keletkezett benne ennek hatására. „Megtettem, amit megtehettem. Látom még őt, ebben biztos vagyok. Csak egy kissé már valóban öreg leszek hozzá” - gondolta. A hazafelé úton a lány szavai visszhangzottak a fejében: „Jack, emlékeztess, kérlek, ha felébredek, hogy mondjak el neked egy nagyon fontos titkot, egy szörnyű titkot”. Vajon mit akart mondani Nicole? Meg kellett volna kérdeznie, de ott és akkor nem fogta fel ennek a mondatnak a jelentőségét. Azt hitte, hogy a félelem felfokozta a lány érzelmeit, s szerelmet akart vallani. A férfinek azonban erre nem volt szüksége, mert még jobban megnehezítette volna a búcsút. A szerelem azonban nem egy „szörnyű titok” „Meg kellett volna kérdeznem, mit akart mondani” – bosszankodott a férfi, de e vádló gondolat hamar tovaillant az agyából. A félelem lökte ki onnan. Jack attól tartott, hogy a terve nem fog működni: nem sikerül majd felébreszteni Nicole-t, s az élete során nem jut el még az orvostudomány e betegség gyógyításáig. Tudat alatt érezte, hogy egy ember eltűnését a rendőrség nem fogja csak úgy annyiban hagyni, s hogy számos olyan szál létezhet, ami hozzávezet majd. Tettének ezt az aspektusát nem tudta a zűrös időkben kellően felmérni.  

   ♦ Elmenni könnyebb, mint elengedni ♦