Időpont: Június 26., szombat; Helyszín: Pier View North beach, Oceanside

Jack elhatározta, hogy a hétvégén nem gondolkodik sokat, inkább felfrissül valahol. Az utóbbi idők tapasztalati azt mutatták, hogy az olyan állapotában, mint a jelenlegi nem segít az, ha a munkájával foglalkozik, vagy olvas. A gondolkodtató feladatokkal az a probléma, hogy hamar vált az agya, s olyan témáknál lyukad ki, amiktől éppen szabadulni szeretne. Valami gondtalan kikapcsolódás kell. Mi más lehetne az, mint a szörfözés. Az intézet környéke és Coronado nem jó, mert emlékeztető hatásúak lennének. Valami új hely kell. Oceanside! Az ötlet mobilizálta az idegsejtjeit és az izomrostjait. Jack rutinos mozdulatokkal összepakolta a szörfözés kellékeit, közben egyidejűleg fogyasztotta a reggelijét. A párhuzamosság azonban megosztja a figyelmet, ami jelen esetben azt eredményezte, hogy a frissen készített tea kilöttyent. Szerencsére, Jack egy gyors mellbehúzással és hátraugrással elkerülte a forró sárga folyadék találkozását a fehér pólójával és a világoskék nadrágjával. Az apró siker felvidította, mert úgy gondolta, hogy ez a mai nap nem az utóbbi időkre jellemző forgatókönyv szerint kezd alakulni. Talán kedvező előjel.

A Mustang a Gázlámpás Negyed felöl az autópálya feljáró felé hajtott, s közben a vezetője mohón szívta magába a friss levegőt. Az illatok és szép város látványa beindította a férfi emlékezet-generáló központjait. Amikor három évvel ezelőtt San Diegóba érkezett, Jacknek egy ideig ismerős érzése volt, csak eleinte nem tudta, mitől. Aztán bevillant neki Bonn, Németország egykori fővárosa. Az Atlanti-óceánhoz közeli város sok rokonságot mutatott San Diegóval. Hasonló volt a magas páratartalom, a gyakorta felhős égbolt, és az enyhe tél. Mindezt az óceáni éghajlat okozta. Bonn, mivel jóval északibb fekvésű, valamivel hűvösebb – főként télen és ősszel –, és a több csapadék miatt sokkal zöldebb, mint San Diego. Ott viszont nincsenek pálmafák. Ami a leghasonlóbb volt a két városban az a kisugárzásuk. Az emberek derűssége, a sok park, az építészet, Bonnban a Rajna folyó, San Diegóban pedig az óceán valami megfoghatatlan nyugalmat árasztanak. Olyan érzésünk támad mindkét helyen, hogy minden az emberek - és persze a kutyák - kényelme érdekében van. Jacket elsőre nem vették fel az egyetemre, s mivel mindenképpen a Cornell Orvosi Karára szeretett volna menni, kihagyott egy évet. Elhatározta, hogy kihasználja ezt az időt, világot lát és dolgozik valahol külföldön. Így kötött ki Bonnban. Egy barátja ajánlotta neki a várost. A fiatal Jack a gyönyörű város Venusbergen lévő egyik egyetemi klinikáján kapott asszisztensi állást. Eleinte csak előkészítette az anyagokat a kutatóknak, de a főnöke látta, hogy nem egy egyszerű kisegítővel van dolga, ezért később már bizonyos fokig önállóan is dolgozhatott. A festői Bad Godesberg Villanegyedében lakott egy padlásszobában. Máshol, ugyanennyi pénzért, egy komfortosabb, nagyobb méretű lakást is bérelhetett volna. A szép környék miatt mégis ezt a helyet választotta. A lakás ablakaiból mind a négy égtáj felé volt kilátás. A Rajna folyó túloldalán ott magasodott a Petersberg, tetején egy kastéllyal, ami korábban elsősorban az idelátogató legmagasabb szintű külföldi állami vezetők szállásaként szolgált. Estefelé a nyugati kilátás volt a legpazarabb, mivel a naplementét akkor is látni lehetett, amikor a városban esett az eső. A közelben volt Köln, ami szintén egy rendkívüli, hangulatos város, de Bonn nyugalmával szemben fiatalosan lüktetett. Az ember úgy érezte, hogy itt az élet sűrűje folyik. A két várost úgynevezett U-Bahn – egyfajta földfelszíni metró – kötötte össze, de akár át is lehetett biciklizni Európa leghosszabb bicikli útján. Jack házibulikba járt Kölnbe, ahol mindig akadt egy lány, akivel csókolózhatott. Ez volt akkortájt arrafelé a módi. Felejthetetlen év volt ez számára. Megtanult valamelyest németül, amit sajnos – gyakorlás hiányában – mára szinte teljesen elfelejtett.

Hétvégeken az autópályákon enyhébb a forgalom mint munkanapokon, úgyhogy a Mustang sofőrjének nem kellett görcsösen az útra figyelnie. A szembefújó szél megtette a szokásos hatását, Jack egyre jobb kedvre derült. Pedig ma reggel elmaradt a koffein-terápia. Sebaj, majd a helyszínen pótolja. Gondolatai témát váltottak, nosztalgikus múltidézés következett. A Cornellen töltött diákévei pörögtek az agyában. Az oktatás színvonalával elégedett volt, arra viszont nem készítették fel, hogy a kutatás egy rendkívül nehéz szakma. Már eleve egy ellentmondás az, hogy egy kutató, vagy sikeres lesz, s ennek révén tud majd pályázati pénzeket szerezni, vagy elbukik. A probléma ott van, hogy a nem sikeres kutatók gyakran abban a korban jönnek rá, hogy ez a helyzet, amikor a váltás már rendkívül nehéz, ha nem lehetetlen. Jack sokat tanult, nem csupán a tananyagot, hanem mindent, ami érdekelte. Visszagondolva, nem tud magyarázatot adni arra, hogyan fért bele a huszonnégy órába a rengeteg olvasás, a sportolás és a csajozás. Jack helyes fiú volt, nem kellett nagyon futkározni a lányok után, szaladtak azok őutána. A probléma inkább az volt, hogy éppen azokat a lányokat szerette volna megszerezni, akiknél valamilyen okból nem jött be mint férfi. Nem voltak feltétlenül szebbek, mint a „könnyű” lányok, csak Jack személye egyszerűen nem érdekelte őket, s emiatt egyre jobban izgatták a fiú fantáziáját. Sajnos minél érdekesebbé kezdett válni egy lány, Jack annál kínosabb szituációkba keverte magát, s emiatt még kevésbé lett érdekes. Hát, ez volt az ő ördögi kör csapdája a szerelemben. Egyetemi évei alatt egyetlen olyan kapcsolata sem volt, amit a ’kölcsönös szenvedély’ kifejezéssel lehetne jellemezni.

Jack különleges kutatónak tartotta magát. Számára a szakma és a magánélet nem különült el élesen, abban az értelemben, hogy a hétköznapi dolgokat is gyakran tudományos szemszögből elemezte. Különösen azokat a szituációkat szerette mélyebb kontextusban megvizsgálni, aminek ő maga is érintettje volt. Azt vette észre a kollégáin, mind New Yorkban, mind San Diegóban, hogy bizonyos értelemben szakbarbárok. Szívesen beszélnek ugyan tudományos dolgokról, de a téma szinte kizárólag a saját szakterületük körül forgott, annak is arról a szűk szegmenséről, amivel foglalkoztak. A beszélgetések során csak kevesen kérdezték meg, hogy ő mivel foglalkozik, vagy ha ez ismert volt, akkor, hogyan halad a dolgokkal. Mindig a saját problémájuk volt a fontos. Jack eltöprengett azon, hogy volt-e egyáltalán olyan alkalom, amikor egy professzorral, egy csoportvezetővel, vagy korábban beosztott kutatókkal való beszélgetéseik során valamilyen általánosabb problémáról lett volna szó, olyanokról, amik őt magát is folyton izgatták: az agy és az emberi genom működésével, vagy például az evolúcióval kapcsolatos kérdések. Volt egy kolléga még New Yorkban, akiről eleinte azt hitte, hogy érdeklődő típus, de aztán rájött, hogy Patriciára hajt, s őt csupán, mint Trójai Falovat akarta használni ahhoz, hogy bejuthasson a családi vacsoraasztalhoz. Az egyetemi évei alatt viszont sok barátja volt, orvos-, biológus-, fizikus-, csillagász- és matematikushallgatók, akikkel gyakran beszélgetett ilyen témákról. Hová lettek vajon ezek a fiúk? Beolvadtak a valós világ közönyébe? A kutató- és professzortársakkal való beszélgetések többnyire rendkívül egysíkúak voltak. Főként más kollégákról volt szó negatív kontextusban. Ha valamilyen mellékszereplőt mégis dicsértek, akkor a szép szavak szerepe mindössze annyi volt, hogy az intrikusról ne keltse azt a benyomást, hogy ő mindenkit csak kritizál. A másik dolog, ami Jacket nagyon zavarta, az a határtalan dicsekvés volt. Egy új kollégáról hamarabb tudta mindenki, hogy melyik egyetemre járt, s hogy hány komoly cikke van, mint azt, hogy mi a keresztneve. A dicsekvés és az intrika motivációja ugyanaz, egy közösségben a relatív helyzetünk emelése – osztotta Jack a véleményét a szociálpszichológiai eme alaptételével. Amit ő maga még hozzátett ehhez, az a megfigyelés volt, hogy nem csak az egyének, hanem a kutatócsoportok is vetélkednek egymással. Fiatalkori élménye, hogy amikor néha átment a szomszéd Richard Jacobson laborjába valamilyen reagenst kérni, akkor a csoport tagjaival való beszélgetések témája gyakorlatilag abban merült ki, hogy más csoportok mennyire nem haladnak, s hogy azok vezetői milyen elképesztően tehetségtelenek. Persze, Jack főnöke – John Krebs - is idetartozott. Ostoba főnök, értelmetlen téma, s Jack csak az idejét vesztegeti, ez volt mindig a konklúzió. Amikor elkezdtek jönni a jobbnál jobb cikkek a Krebs laborból - nem függetlenül Jack tevékenységétől - akkor az intrikák suttogás formájúvá alakultak. A változás valójában csak annyi lett, hogy az intrikus nem közvetlenül osztotta meg a véleményét Jackkel, hanem ismert árulkodók révén. A hirtelenjében sikeres kutatóvá avanzsált Jack O’Neil megtudta a hírhozóktól, hogy a Jacobson labor véleménye szerint csak szerencséjük volt az adott cikkel, sőt egyesek tudni vélték, hogy a kéziratának bírálója és talán a szerkesztő is Jack főnökének haverjai voltak. Később a hírek már arról szóltak, hogy az egész munka tulajdonképpen az együttműködő partnerek érdeme. Egyszer arról a vérlázító állításról értesült, hogy csaltak az adatokkal. Ez komoly vád volt, de a forrás kilétére nem derült fény, a hírhozónak pedig nem lehet fegyelmit adni, hiszen ő csak hallotta az állítást, de már nem emlékszik kitől. Jack elgondolkodott azon, hogy mi motiválhatta a hírhozókat. Arra jutott, hogy a hír átadásával valószínűleg az árulkodók is nyereséghez jutottak, hiszen Jack presztízsének csökkenése az ő malmukra is hajtotta a vizet. Később John Krebs laborjába ömlött a pénz, ezért már nem Jack járt kéregetni a Jacobson laborba, hanem azok őhozzá. Érdekes változásokat figyelt meg az azelőtt flegma Jacobson fiúk arcvonásain. A korábban lenéző és szánakozó tekintetű fiatal kutatók zavart vörös arccal gratuláltak az újabb és újabb cikkek megjelenéséhez. Idővel odáig fajultak a dolgok, hogy a végén már kopogtak és engedélyt is kértek, amikor Jack irodájába akartak belépni. Sőt, egyikük érdeklődött is, hogy nem tud-e szabad helyet a Krebs laborban. Éppen az a fiú kérdezte ezt, aki korábban a legnagyobb vehemenciával becsmérelte a főnökét. Úgy tűnik, hogy az „ostoba” John Krebs az évek során kikupálta magát szellemileg. Rich Jacobsonról egyébként az a hír járta, hogy amikor még sokat publikált, egy–egy jobb közleménye elfogadásának napján felhívta és cukkolta a riválisokat, mondván, hogy az a sok idő, pénz és energia, amit a projektbe fektettek teljesen fölösleges volt. Az ilyen telefonbeszélgetés végén mindig megkérdezte a „veszteseket”, hogy van-e egy jól dolgozó posztdoktoruk – nem tehetséges, mivel az Rich Jacobson volt – akire esetleg már nincs szükség, mert a témát folytatni, a megjelent cikk fényében, nyilván már értelmetlen. Ez a viselkedés azért extrémnek tekinthető, de a dicsekvés - ha finomabb formában is - uralja a kutatást. Voltak vezetők, elsősorban az orvosi karokon, akiknek a hatalom és a befolyás, illetve ezek látszata alapvető szerepet játszott az életükben. Az illetők folyton a minél nagyobb hatalom megszerzésére törekedtek, ami különböző formákat öltött: mindenféle – közte gitt-egyletszerű - bizottságok elnöki pozíciójának megszerzésétől a mások intézeteinek bekebelezéséig terjedt. Sokszor nem is a tényleges hatalom megszerzése, vagy kiterjesztése volt a cél, hanem a hatalom és befolyás látszanának hangsúlyozása. Voltak olyanok, akikkel szinte csak erről a témáról lehetett beszélgetni, már amennyiben az egyoldalú dicsekvés beszélgetésnek számít. Jacknek az egyik kollégáról – annak beszámolói alapján - az volt a benyomása, hogy nincs élő Nobel-díjas, akivel az illető ne lenne mély barátságban. Persze, ha az ember felütötte volna a titkárnője határidőnaplóját, akkor hamar rájöhetett volna, hogy az utóbbi tíz év bejegyzéseiben szereplő vendégek névsora semmilyen szintű átfedést nem mutat azzal a bizonyos stockholmi listával. Volt olyan professzor is, aki az előadásain folyton dicsérte a felmenőit és a leszármazottait, de fura módon mindig csak a fiúk voltak zseniálisak. Ez az ember állandóan kategorizálta a munkatársait az észbeli sajátságaik alapján, amit persze ő maga állapított meg. A legokosabb volt egy egység, a többiek pedig ennek valamilyen törtrészével rendelkeztek, s így tulajdonképpen a kinevezett zseni egyfajta mértékegységként szerepelt. Ez azonban szintén csupán egy alapattitűd extrém mértékűvé való elfajulása volt.

Jack maga azért lett kutató - feladva az orvosi karriert – mert érdekelte, hogyan működik a világ. Mi motiválhatja vajon ezeket a folyton hencegő, intrikáló és szűklátókörű embereket? – töprengett magában. Valószínűleg egy kényszerpályáról van szó. Fiatalon hozunk egy döntést, s később már nem tudunk változtatni ezen. Jack azt az érdekes összefüggést is észrevette, hogy egy-egy fiatal kutató sikeressége nem elsősorban attól függött, hogy milyen értelmes volt, hanem, hogy milyen laborból jött. John Krebs laborjából például szinte mindenki vezető lett, Rich Jacobson laborjából viszont csak az ott dolgozók kisebbik fele vált sikeres kutatóvá. Volt egy másik labor is - a vezető nevére már nem emlékezett Jack, talán mert nem volt túl jó csoport - ahonnan menekültek az emberek, s az ott PhD-zók nem nagyon találtak jó kutatói állásokat, s ki is penderültek a szakmából később. Ebben a nem túl produktív laborban dolgozott például - a Jack szerint rendkívül tehetséges – Anthony Davis, aki végül egy cégképviselője lett, fagyasztó-szekrényeket és kémiai reagenseket árult. A szakmai karrier ellentmondása tehát az, hogy a sikert nem elsősorban a saját, hanem inkább a főnök teljesítménye egyengeti. „Darwin nem örülne ennek e szelekciós rendszernek” – elméskedett a professzor magában. Jacket zavarták ezek dolgok, kivéve, amikor néha azon töprengett, hogy vajon mások is ilyen primitívek lehetnek-e belül, mint amilyennek gyakran saját magát érzi. Ilyenkor a kutatótársainak az elemzése nyugtatóan hatott rá. Persze, néha eszébe jutott, hogy ezzel nem azt teszi-e éppen, amit másokban kritizál. Lehet, hogy nem is nagyon más, mint a többiek? Ugyanazok a hajtóerők, s ugyanaz a másnak, sőt kiválasztottnak lenni érzés, mint amiket a többi emberben nevetségesnek vél? Anthony Davis virtuális képe térítette el a túlzott önreflexióktól. Ez a fiú régen a legjobb barátja volt. A jóképű Anthony gyakran hívta csajozni, de az ő szíve már foglalt volt. Matt Patterson íróasztalán látta meg a fiú nevét, annak a cégnek a tulajdonosaként, amelyiktől Matték a fagyasztó-kapszulákat rendelték. Valójában, a kapszula maga egy biológiai mintákat tároló fagyasztó szekrény volt, csak ki kellett venni belőle a polcokat és kész lett a hibernáló készülék. Magának a hibernálásnak a specifikusságát ugyanis az intravénásan alkalmazott folyadék adta nem pedig az univerzálisan alkalmazható fagyasztó-szekrény. „Mi lehet vajon Anthonyval? A jövő héten felhívom, hogy feltétlenül ugorjon be hozzám, ha erre jár. Nem is tudja, hogy itt vagyok” – fűzte tovább Jack a gondolatot. „Hol is van a cége székhelye? Ha jól emlékszem Santa Barbarát említette Matt”.

A szél által felpezsdített emlékei teljesen más kontextusba kerültek, mint ahogyan annak idején átélte azokat. Utólag szépnek tűnt a múltja, habár annak idején néha szenvedett egyes részletek miatt. Az életet visszagondolva érdekes élni. „Ezért érdemes sok és izgalmas emléket gyűjteni, amíg lehetőségünk van rá” – összegezte Jack a tapasztalatait. „Ja, és kerüljük el az Alzheimer-kórt, mert akkor értelmetlen volt az egész” – tette hozzá derűs mosollyal. 

Oceanside meglehetősen egydimenziós város, a lakóházak ívei a tengert követik, ami pedig ugyebár lineáris. A helynek azonban érdekes hangulata van, s jó hosszú a tengerpartja. Jack egyszer már járt itt, de akkor szörfdeszka nélkül jött, s ha lett is volna nála, akkor sem élhetett volna új szenvedélyének, mert Patricia sietett, mint mindig. Leparkolta a Mustangot, felkapta a cuccait, s irány a tenger. Arra a partszakaszra érkezett, ahol Fish Oceanside – egy hosszan benyúló faszerkezetű móló - található. Először a futás, hátha közben feléled a szél. Három mérföld letudva, de még mindig kicsik a hullámok. Jack bement a vízbe és úszott egy kicsit, majd kifeküdt a partra napozni. Alighogy elnyújtózott, a közeli strand törülközőkön napozó család férfi tagja a nevén szólította.

- Jack O’Neil? – kérdezte.

- Igen – felelte a megszólított, de nem volt ismerős az öblös hang kibocsátója.

- Nem emlékszel öreg cimbora?  James Redfield vagyok – mondta a súlyos kilókkal küszködő férfi.

Jack számára – azon túl, hogy a James név némi rossz érzést okozott – nem lett tisztább a kép.

- Cornell, öregpajtás. Évfolyamtársak voltunk – csapott a térdére a férfi.

- Ja, ja, James. Te vagy az? – próbálta húzni az időt Jack, hátha a másik további segítséget ad az azonosításához, mivel még mindig nem esett le a tantusz.

- Apu, éhes vagyok – szólt közbe az ötéves kisfiú. A másik két fiúcska hét és kilenc lehetett.

- Éppen most volt szó arról, hogy indulunk ebédelni – magyarázta a szintén erősen elhízott feleség.

A férj és egyben apa dühösen nézett hátra, hogy a családja nem hagyja beszélgetni a régi ismerőssel.

Az ötéves gyerek érezte az apján, hogy a megbeszéltekkel ellentétes cselekedetre készül, ezért elismételte a már említett fiziológiás állapotát. A hátraforduló apja az arckifejezéséből ítélve valami dühös csúnyaságot mondhatott, mire a másik két gyerek is ellene fordult.

- Jack, nem lenne kedved egy vacsorához? Csak te meg én – tisztázta a helyzetet. – Dumálnánk a régi szép időkről. Csajok, bulik, egyebek – kacsintott a kérdezettre.

Jacknek egyáltalán nem volt szimpatikus a férfi, mégis valahogy úgy érezte, hogy valakinek ki kell öntenie a szívét, ezért igent mondott.

- De korán vissza kell érnem San Diegóba, ezért legyen egy korai vacsora.

- Ötkor?

- Rendben.

Megbeszélték az éttermet, s a család elvonult. Délutánra a szél felélénkült, ennek hatására a hullámok is nagyobbak lettek, s Jack szörfdeszkája vígan szelhette a habokat. Szokásától eltérően, most szörfözés után is futott. Viszonylag jól bírta a másodjára futott távot is. Nagyokat lélegzett, s élvezte a jókedvét. A helyzete nem tűnt reménytelennek egyáltalán. Fiatalnak érezte magát. Még várhat is egy keveset a családalapítással. Alaposan meg kell majd fontolnia az élet egyik legfontosabb döntését. A szeme előtt egy csinos feleség, két gyerek, és egy kutya képe jelent meg, s boldogság hullámai öntötték el. Úgy érezte, hogy az élet gyönyörű. A nap többi része eme felismerés jegyében telt.

James már bent ült az étteremben, s hevesen integetett, amikor meglátta a régi cimborát. Most már kínos lenne direktben megkérdezni, hogy tulajdonképpen ki is James valójában, valahogy rá kell jönnöm – gondolta Jack. Próbált valami fogódzót találni. A gyerekek soványak, ő és a felesége viszont kövérek. Tehát, valószínűleg egyetemista korában James is sovány lehetett, csak a felesége felhizlalta, így véve elejét a kódolt férfi hűtlenség realizálásának. Nem ugrott be. Kiderült, hogy a férfi egy nagyon jó egyetemen – az UDC-n – adjunktus, ami így első hallásra egy negyvenes férfiról lévén szó, nem túl nagy karriert sejtet. Jack rákérdezését követően kiderült, hogy az UDC egy washingtoni egyetem, a University of the District of Columbia. Jack határozottan úgy emlékezett egy CNN hírből, hogy ez az Államok egyik leggyengébb felsőoktatási intézménye. Csak megemlítették ezt a tényt, a hír valójában arról szólt, hogy ismét több halálos áldozatot követelő lövöldözés volt az egyetemen. A férfi elmagyarázta, hogy a tanszéken ugyan nem ő a főnök, de a fő döntéseket mégis ő hozza. Van egy kutató csoportja, aminek Jack becslése szerint – James-en kívül egyetlen asszisztens lehet a tagja. Szóval, csupa nagybetűs siker, ez a férfi egy tipikus anti-lúzer. Az egyetemi évekről is szó volt, s közben Jack rájött, ki lehet ez a fiú. Nem volt sok kapcsolata vele. Arra emlékezett, hogy egyszer odajött hozzá, s azt mondta, hogy úgy hallotta egy közös baráttól, hogy Jack kapcsolata az éppen aktuális barátnőjével – talán Julia volt a neve – éppen szakadó-félben van. A kérdése pedig az volt, hogy lehetne-e ő az első, aki megtudja, amikor valóban vége lesz, mert tetszik neki a lány. Jack emlékezett, hogy anno eltöprengett a különös kérésen, de nem talált rá ésszerű magyarázatot. Talán, a fiú mindössze azt akarta, hogy említse meg a szándékait Juliának, mert személyesen gyáva lett volna elmondani. Apropó, meg is említette. Még mindig emlékszik Julia reakciójára: úgy csücsörödött a szája széle, mintha valami nagyon keserűt kellene lenyelnie. Kiderült, hogy James egy nagyon fontos felfedezést tett a hengeres féreg (C. elegans) biológiájával kapcsoltban. Az állat 1031 sejtjének a differenciálódását sikerült meggátolnia egy kémiai anyaggal. A kézirat elbírálás alatt van a Cell című rendkívül magas presztízsű lap szerkesztőségében, de tuti, hogy elfogadják, legalábbis James szerint. Jack ebben erősen kételkedett, de nem osztotta meg ebbéli gondolatait a kollégával. Jack érzése szerint Jamesnek ez lett volna az első komoly publikációja, persze, ha elfogadják. De nem fogják. A továbbiakban sok részlet került elő a főnökről és a kollégákról, melynek lényege az volt, hogy tehetségtelenek, s folyton megpróbálnak James-nek keresztbe tenni. De hát őt nem lehet átverni, s különben is sok befolyásos ismerőse van. Vannak egyébként közös képei is Nobel-díjasokkal, amiket – a fenébe is – nem hozott magával, éppen most amikor megmutathatta volna őket. James szidta a feleségét, elégedetlen volt a gyerekekkel, csak magáról áradozott, de arról mértéktelenül. Jack arra gondolt, hogy ez az ember az úton idefelé felsorolt kutatói sztereotípiákat színtisztán produkálja, csak egy jóval silányabb szinten. A legbosszantóbb az volt, hogy a férfi sosem kérdezett, pedig Jack a szívkiöntés reménye miatt fogadta el a meghívást. Nem derült ki, hogy Jack hol dolgozik, milyen beosztásban, mivel foglalkozik, van-e felesége, szeretője, gyerekei, esetleg éppen haldoklik-e egy súlyos betegség miatt. Semmi. Jack próbálta elmondani, hogy el fog válni, de a férfi azon nyomban felkapta a fonalat azzal, hogy neki is azt kellene tennie, s valami szép kis fruskát szerezni a ronda feleség helyett. Szörnyű volt, de egyszerűen nem tudott lelépni, mert amikor jelezte ebbéli szándékát, akkor, jött a „csak hadd mondjak el még egy sztorit”. Amikor az otromba viccek következtek Jack egyszerűen felállt, s határozottan kijelentette, hogy neki indulnia kell. A vacsora csattanója az volt, hogy az a rusnya feleség kiszedhette a hitelkártyáját a férje farzsebéből. Az egész hazaút azzal telt el, hogy megpróbálta kiszellőztetni a fejét. Sajnos, közben az eső eleredt, ezért nem tudott nyitott tetővel utazni.   

   ♦ Ne hagyd, hogy a barátok válogassanak téged ♦