Időpont: Június 24., csütörtök; Helyszín: Kaliforniai Egyetem, La Jolla

Van, aki tud, s akad, aki ért is

Jack professzor volt a Kaliforniai Egyetem Orvosi Karán. Két kurzust tartott. A „molekuláris genetika” című főkurzus a törzsanyag részeként, vizsgaköteles tárgy volt. A „genetika frontvonalait” pedig választhatták a hallgatók, de a nagy érdeklődés miatt többen látogatták, mint a főkurzust, mivel nem csak orvostanhallgatók vehették fel. Az előadásai a legmodernebb molekuláris genetikai ismeretekről és technikákról szóltak. Olyan témákról is beszélt, amelyek még meg sem jelentek a szaklapokban, de már hallott róluk a tudományos konferenciákon. Ezeket persze ennek megfelelően, a jövő perspektívái kategóriaként tárgyalta, és nem kérte számon a vizsgán. Az előadásait interaktív módon, a hallgatók bevonásával tartotta, ezért év közben is kapott visszajelzést a diákok tudásáról, eszességéről és motivációjáról. Amikor még New Yorkban elkezdett oktatni, az első év az egyetemen nagy csalódás volt számára. Úgy érezte, hogy a hallgatók többségét nem érdekli a tárgya, sokan csak diplomát akarnak és semmi más nem izgatja őket. Sőt, sok diák esetében, abban sem volt biztos, hogy maga a diploma motiváló erővel bír, csak lézengtek cél nélkül. Lehet, hogy csupán a szülők ambícióit voltak hivatottak végrehajtani. Egy érdekes jelenséget is megfigyelt. Több hallgató nagyon jó eredményeket ért el az évek során, de a végzést követően elvesztették az orientációjukat, fogalmuk sem volt, mit akarnak, ide-oda kapkodtak, s frusztrált személyekké váltak. Rájött a probléma okára. Ezek a hallgatók az iskola minden szintjén csupán megfelelni szerettek volna a követelményeknek, de alapvetően nem érdekelte őket a tananyag, ezért a külső nyomás megszűnte után céltalanná váltak. Itt San Diegóban a professzor fejében egy nagy változás zajlott le. Nem azt nézte, kit nem érdekel a tudománya, hanem elkezdett azokra a hallgatókra koncentrálni, akiknek fény lobogott a szemében. Sőt, azt vette észre, hogy sok, eleinte unott hallgatóban is be tudta gyújtani az érdeklődés lángját. Egyszóval, a sikerekre kezdett el fókuszálni. Úgy építette fel a tananyagát, hogy a legérdeklődőbb és legokosabb hallgatók is profitáljanak belőle, de a mérsékelt érdeklődésű és gyengébb hallgatók is képesek legyenek elsajátítani egy minimumot, amivel bizton átmehetnek a vizsgán. Az oktatási rendszere elsősorban a motiváláson alapult, nem pedig a büntetésen. Nem szerette azt a rendszert, amit a kollégái alkalmaztak, s tulajdonképpen az általános és középiskolában is uralkodott. Ennek lényege az, hogy az év közben szerzett jegyek beszámítanak a végső jegybe. Ha tehát valaki egyszer nem készül, s kap egy rossz jegyet, már nem korrigálhatja azt a legjobbra. Jack úgy vélte, hogy legyen akármilyen lusta valaki a szorgalmi időszakban, ha a vizsgára tisztességesen felkészül, akár a legjobb érdemjegyet is megkaphassa. Azt is tudta persze, hogy a folyamatos tanulás maradandóbb tudást eredményez, mintha csak a vizsgára kapja össze magát a hallgató, ezért az évközi aktivitást is jutalmazta.

Nem Jack volt a tanszék vezetője. Az oktatás rengeteg plusz munkát, elsősorban adminisztrációt igényelt, s ezt Jack nem vállalta volna. Igaz, fel sem kérték erre a feladatra. A tanszékvezető, Mike Snyder, egy fura alak volt. A testét ellepték a műszerek, melyek a mellényzsebében hordozott minikomputer számára küldték a jeleket a prof élettani funkcióiról. Snyder a személyre-szabott gyógyászat ismert alakja volt. Saját maga volt a vizsgálati alany egy olyan kísérletben, aminek során az összes manapság vizsgálható paramétert megmérik, a vércukortól, DNS-en át az antitestekig. Sőt a testben és a testen élő baktérium flóra is a vizsgálat tárgya. Snyder ki nem állhatta az oktatást, az egyik adjunktusának vállára rakta ezt a terhet. Örömmel vette, hogy Jack is kurzust hirdetett a tanszéke nevében.

Reggel nyolc órakor kezdődött a vizsga. A legtöbben írásban próbálkoztak, ezt egy adjunktus bonyolította a Genomika Intézet egyik tantermében. O’Neil professzor az irodájában várta a szóbelizőket. Jack Salk Intézetbeli irodája három évvel ezelőtt teljesen üresen fogadta. Ő rendezte be a bútorokat, s vásárolt egy csomó dísznövényt is. Olyan volt az ottani irodája mint egy trópusi dzsungel. Itt azonban valakitől megörökölte az irodát, teljesen berendezve, de ez nem a Jack ízlése szerinti volt. Nem is nagyon szeretett sokat itt tartózkodni. A tanszék titkárnője odasúgta neki, hogy az a tűzpiros ruhás lány a Nőgyógyászati Klinika vezetőjének a lánya.

- Honnan tudja ezt? – kérdezte Jack összevont szemöldökkel.

- Tegnap ideszólt a titkárnőjük, hogy a névegyezés nem véletlen, a lányt a nőgyógyász professzor apa miatt hívják Kirkpatricknek.

- Valóban? – kérdezte Jack meglepődve.

Eddig ez volt az egyetlen megkeresése a kollégák által, bár korábban hallott már másoktól ilyesmiről.

Egyszerre öt hallgatót hívott be, közte a Kirkpatrick lányt. A vizsgáztatás során egy egyedi szisztémát alkalmazott. A hallgatók egymás tételeihez hozzászólhattak, sőt a kérdések egy részét is ők tették fel. Ilyenkor a professzor inkább csak koordinálta a beszélgetést. Három lány és két fiú lépett be az irodába, négyen félszegen, az egyik lány viszont nagyon határozott volt, s első benyomásként, a fiatal Patriciára emlékeztette Jacket. A vizsgázók között volt még egy elegáns fekete öltönyös fiú, egy szolid lány és egy hosszú hajú, ziláltnak tűnő fiú fehér ingben, zakó nélkül. Jack hellyel és teával kínálta őket, de csak az elsőt fogadták el. Mindenki húzott három tételt és elkezdődött a vizsga. Elsőként a Kirpatrick lány kezdett el beszélni a rákképződés általános mechanizmusáról. A kiselőadásban a professzor felismerte a saját szószerkezeteit. A lány egyértelműen bemagolta az anyagot. „Érti-e vajon elmondottakat?” – töprengett a vizsgáztató.

- Mindenki egyetért azzal, hogy a kromoszómális instabilitás rákhoz vezet? – tette fel a tanár a kérdést.

Mindenki egyetértett, legalábbis senki nem tiltakozott.

- Mi lehet annak az oka, hogy a kromoszómaszám megváltozása a rákképződést kiindulópontja lehet? – tette fel a kérdést.

Ezt a problémát az elektronikus jegyzet direkt módon nem tárgyalta, de ha valaki érti az összefüggéseket, akkor - más ismeretekkel kombinálva - kitalálhatja a választ.

A Kirpatrick lány törte a fejét, de nem tudta a választ. A szolidabb öltözetű lány és a hosszú hajú fiú a kezükkel jelezték, hogy van véleményük a kérdésről. Jack mégis a fekete öltönyös fiúhoz fordult. Az megvonta a vállát, s azt mondta, hogy:

- Fogalmam sincs.

A szolid lányon volt a sor.

- Szerintem az egyik probléma az lehet, hogy a kromoszómaszám növekedés miatt egy vagy több sejtosztódás serkentő fehérjét – ún. proto-onkogént - kódoló gén kópiaszáma megnövekszik.

- Igen, de mi a kapcsolat bizonyos gének kópiaszámának növekedése és a rák között? – nézett rá a tanár a hosszú hajú fiúra.

- Minden kromoszómából két példánnyal rendelkezünk, egy apai és egy anyai. Ha egy sejtben kettő helyett három kromoszóma lesz, akkor az adott kromoszómán lévő gének kópiaszáma is kettőről háromra növekszik, aminek eredményeként másfélszer több fehérje lesz jelen ebben a sejtben. Nyilvánvaló, ha ezek között van legalább egy sejtciklust serkentő fehérje, akkor az érintett sejt osztódása is felpörög, s ez a rákká alakulás kezdőlépése lehet – felelte a fiú.

- Nagyon helyes – mondta biztatóan a professzor.

A határozott lány hűvös távolságtartással figyelte az eseményeket. Arcjátékával nem kommunikált, ezért Jack számára nem derült ki, hogy tudta-e a választ a kérdésre. Hogy ezt kiderítse, közvetlenül hozzáfordult.

- Milyen más olyan következménye lehet még a kromoszómaszám változásnak, amely rákképződéshez vezethet?

A lány teljes nyugalommal felelt.

- Ha egy sejtben egy kromoszómapárnak elveszik az egyik kópiája, akkor, az ezen a kromoszómán elhelyezkedő gének száma a felére esik. Ha a kromoszómavesztés olyan géneket érint, amelyek mérséklő hatással vannak a sejtosztódásra, akkor csökken a gátlás, tehát szaporább lehet a sejtosztódás.

- Helyes. Hogy hívják ezeket a géneket?

- Tumorszupresszor géneknek – jött az azonnali válasz.

- Hogyan okozhat még rákot a kromoszómaszám változás?

Senki nem jelentkezett. Jack ismét a büszke lány felé fordult.

- A kromoszómaszám változás megzavarja a sejt normális működését, hiszen rengeteg gén kópiaszáma megváltozik. Lecsökkenhet például a DNS hibajavítását végző fehérjék mennyisége, s így több mutáció marad kijavítatlan, ami a rákképződés összes lépésére hatással lehet.

- Igen, pontosan erről van szó – nézett a professzor elismerően az okos lányra.

A lány semmi jelét nem mutatta, hogy hatott rá a dicséret.

- Milyen feladatokat kell megoldania egy tumor sejtnek ahhoz, hogy hatékonyan elterjedjen a szervezetben? – kérdezte a professzor a tűzpiros ruhás lányt, hiszen ő húzta ki eredetileg a rákképződés témát.

Ugyanaz a bemagolt szöveg. Ráadásul ezt a részt Jack úgy fogalmazta meg, hogy a ráksejtet megszemélyesítette, egyfajta intelligens lényekként kezelte őket, s ebből a szemszögből taglalta azokat a genetikai változásokat, amik a rák kialakulásához és elterjedéséhez szükségesek. A lány úgy kezelte a metaforáit, mintha azok egy szakmailag elfogadott terminológia részei lettek volna. Nem ismerte fel, hogy csupán egy stilisztikai fogásról van szó, s ettől Jack eléggé elképedt. Nem érdekelte ugyan, hogy kolléga az apuka, de nem akarta megalázni a lányt, ezért azt, mondta, hogy:

- Rendben van. Nézzük meg, hogy pontosan mit jelentenek az elhangzottak. Kezdjük azzal, hogy mi a neve azoknak a géneknek, amelyek a ráksejt testben való elterjedésére vannak hatással?

Mindenki jelentkezett, kivéve a protekciós lányt. Jack a fekete öltönyös fiúra mutatott

- Metasztázis gének – felelte az.

- Helyes – reagált a vizsgáztató.

- Mi kell ahhoz, hogy a tumorsejt kitörjön az eredeti szöveti környezetéből?

A szolid lány és a hosszú hajú fiú jelentkezett. Jack most ennek a fiúnak adta meg a lehetőséget.

- Például olyan enzimeket kell termelnie, amelyek feloldják a környező szöveteket, hiszen a ráksejtnek ki kell szabadulniuk az eredeti helyükről és be kell kerülniük a vérkeringésbe.

- Mi történik azt követően, hogy a tumorsejt bejutott a vérkeringésbe? – kérdezte Jack.

- A sejtnek ki kell lépnie a véredényekből, majd meg kell telepednie valahol a testben – válaszolta a szolid lány.

- De ez már egy egyszerű dolog, ugye? – nézett rá a büszke lányra.

- Nem, ez az egyik legnehezebb feladat egy tumorsejt számára. Van egy elmélet, amely azt feltételezi, hogy tumor sejtek még a testbeli inváziójuk előtt valamilyen módon elérik, hogy a leendő kolonizációs helyek felkészüljenek a befogadásukra.

- Miből áll ez a felkészülés? – kérdezte a piros dresszes lányt.

Az nem válaszolt csak undokul maga elé bámult. Azt hitte, hogy nem fogják kínozni, hiszen a nagyhatalmú apja ideszólt. Jack ránézett a szolid lányra.

- Elsősorban azok a gének aktiválódnak, amelyek a hajszálerek képződését serkentik.

- Mi ennek a folyamatnak a neve? - fordult oda a fekete öltönyös fiúhoz.

- Angiogenezis – felelte a megszólított.

Áttértek a másik témára, ami a genetikai diagnosztika volt, s a kérdést a szolid lányt kapta. A professzor új játékszabályokat állított fel. A hallgatók kérdeznek egymástól. Ha valamelyik túl könnyű lesz, akkor ő fog feltenni egy nehéz kérdést a kérdezőnek. A fekete öltönyös fiú kérdezett.

- Milyen típusai vannak a genetikai tesztelésnek?

- Milyen szempontból? – kérdezte a lány.

A fiú nem értette a kérdést. Látszott, hogy megtanulta az anyagot, s azt hitte, hogy az egyedüli csoportosítás az, ami a jegyzetben található. A szolid lány segített.

- Például a használt technikák alapján, vagy, hogy a születés előtt vagy után végezzük a tesztelést. 

A fiú vette a lapot, s azt felelte, hogy az utóbbi. A lány felsorolta a lehetőségeket, melyek a következők: az újszülött, a magzat és a szülők tesztelése. Elmondta, hogy a magzat vizsgálatának milyen veszélyei vannak, s hogy milyen technikákkal végzik a genetikai analízist. Korábban csupán a kromoszómákat tudták vizsgálni. Abban az időben az volt a kérdés, hogy van-e számbeli változás. Például a Down-kór esetében a huszonegyedik kromoszómából kettő helyett három van. Kromoszómadarabok esetleges letörését is ki lehetett mutatni ezzel a technikával. Később célzottan tudtak konkrét géneket vizsgálni. Például így szűrték a cisztás fibrózist, ami egy klorid ioncsatorna gén mutációja folytán fellépő nagyon komoly és gyakori betegség. Ma már a teljes genom megszekvenálása percekre redukálódott, s fillérekbe kerül. Elsősorban az egy gén mutációja által okozott súlyos rendellenességek kimutatása a cél, hiszen e betegségeknél gyakran művi abortuszt célszerű alkalmazni. A felnőtt korban jelentkező genetikai rendellenességek hátterének megismerésében a bioinformatika sokat segített, de ez a téma nem tartozott szorosan a kérdéshez, hiszen az ilyen betegségek kimutatása nem volt sürgető, rendszerint jóval a születés után került sor a vizsgálatra. A következő kérdést a tételt húzónak kellett feltennie, s a professzor jelölte ki, hogy ki válaszolja meg.

- Mi a preimplantációs diagnosztika? – volt a szolid lány kérdése.

Jack a protekciós lányra mutatott. Az felmondta a betanult szöveget:

- A mesterséges megtermékenyítés során alkalmazott technika. A nyolcsejtes állapotú embrió egyik sejtjét eltávolítjuk, s annak a DNS-ét vizsgáljuk meg – válaszolta helyesen.

- Miért nem lesz baja az embriónak, ha egy sejtet elveszünk a nyolcból? – kérdezte a hosszú hajú fiú a protekciós lányt.

Az nem tudta. A fekete öltönyös fiú sem.

- Válaszolja meg a kérdező maga a saját kérdését – mondta Jack.

- Azért, mert a korai embrió sejtjei totipotensek, tehát bármilyen más típusú sejtté alakulhatnak. A hiányt ezért a maradék sejtek képesek pótolni.

- Milyen más, nem-beavatkozó technikát ismerünk még a magzat DNS vizsgálatára? – kérdezte a hosszú hajú fiú a szolid lányt.

- Az anya véréből megállapítható a magzat genetikai profilja – felelte a kérdezett.

A büszke lány továbbra sem vett részt a beszélgetésben. Jack nem értette, miért - ha egyáltalán volt valami oka - de nem akarta ezért büntetni, inkább ő maga kérdezett tőle.

- Mi a technikai probléma abban, hogy az anya véréből a magzat genomját vizsgáljuk, s egyáltalán miért lehetséges ez?

- A méhlepényt mind az anyából, mind magzatból származó szövetek alkotják. A szükségtelen sejtek öngyilkosságot követnek el, amit apoptózisnak nevezünk. Az apoptózis elvileg nyomtalanul eltünteti az elpusztult sejteket, mégpedig azért, hogy azok ne okozzanak gyulladást. Úgy tűnik, hogy a folyamat nem tökéletes, mert a méhlepényből az anya vérébe magzati DNS kerül. A kimutatással az a probléma, hogy a vér keverten tartalmazza az anya és a magzat DNS-ét. A magzat mind anyai mind apai DNS-t tartalmaz, mégpedig a genetikai rekombináció által kevert formában. Tehát, az anyai és a magzat DNS-ének az elkülönítése azért nem egyszerű, mert a magzat is tartalmaz anyai szekvenciákat. A modern szekvenálási és bioinformatikai módszerekkel azonban ma már megoldható e két DNS megkülönböztetése.

A vizsga hasonló szellemben folytatódott. A professzor fejében kirajzolódott egy kép a hallgatók felkészültségéről és intelligenciájáról: a büszke lány kimagaslóan tudta az anyagot, nem csupán az adatokat ismeri, hanem probléma-centrikus módon is gondolkodik. Ő jelest kapott. Csakúgy a szolid lány és a hosszú hajú fiú. Ők is okosak voltak, de nem annyira lényeglátóak, mint a nem-kooperáló lány. A fekete öltönyös fiú közepes jegyet kapott, mert látszott rajta, hogy tanult, de több esetben nem értette meg lényeget. A protekciós lány éppen csak átment, elégségest kapott. Jack értékelte az erőfeszítését, a probléma az észbeli képességeivel volt. Még egy gond adódott. Nevezetesen, hogy Jack mindig megkérdi a hallgatókat, hogy értékeljék magukat. Négy vizsgázó ugyanazt a jegyet mondta, mint amit kaptak. A piros ruhás lány viszont jelest adott volna magának, amit Jack természetesen nem fogadott el. Kérdezte, hogy elmondja-e miért, de a lány durcásan „nem köszönöm”-mel felelt. Kifelé menet Jack megállította a büszke lányt, s megkérdezte tőle, miért tartotta magát látványosan távol a beszélgetéstől.

- Nem szeretem produkálni magam – volt a határozott válasz.

- Ez csak egy vizsga, igaz nem a szokásos formájú – felelte a professzor.

- Értékelem, hogy nem húzta le a jegyemet emiatt – mondta a lány okos tekintetét a Jackébe fúrva.

- Én a jegyekkel kizárólag a hallgatók tudását értékelem, nem pedig a bosszúállás eszközeként alkalmazom azokat – mondta Jack a távozó lánynak, aki hátrafordult, s a másfél óra egyetlen mosolyát produkálva elhagyta az irodát.

„Nem, nem Patricia volt, ő ilyet sohasem mondott volna” – gondolta.

Még kétszer öt hallgatót levizsgáztatott, s az idő közben délután négyig döcögött. Egy darabig még az irodában maradt, s eltöprengett a saját késztetésein a Kirkpatrick lánnyal kapcsolatban. „Meggyőztem vajon magam a papa miatt, hogy a lány megérdemli az elégségest?” Arra a következtetésre jutott, hogy nem ez volt a helyzet, hiszen más esetben is ugyanezt az elvet követte. Az persze kétséges, hogy helyes-e, hogy a verejtékcseppekkel ki lehet váltani a logikus gondolkodásra való képtelenséget. Az ilyen emberek orvosok lesznek. A gyógyítás egyike a leginkább probléma-centrikus gondolkodást igénylő szakmáknak. Mi lesz a leendő betegekkel, ha egy ilyen orvos kezei közé kerülnek? Azon is elgondolkodott, hogy a papa hány kollégát hívhatott még fel rajta kívül. „Bár, az olyan tárgyaknál, ahol csak reprodukálni kell az anyagot, lehet, hogy fel sem tűnik a probléma” - gondolta. Az iskolarendszer teljesen más készségeket kér számon, mint amik az életben szükségesek. Jack azon is eltöprengett, hogy vajon befolyásolta-e a tudatalattiját az a tény, hogy egy diáklány miniszoknyában jelent a vizsgán. Ebben a témában is kimentette magát, úgy vélte, hogy az szürke egyenruhában is megérdemelte volna az elégségest.

   ♦ A professzor tanítványai szerzik az intelligenciájukat, a gyerekei viszont öröklik. De mi van, ha nincs mit? ♦