Időpont: Június 23., szerda; Helyszín: Speciális Iskola, Dandong, Kína

Hui: Barátnőm, máskor nagyon vigyázz, mit cselekszel. Ha nem fogunk le, s a gyerekhez szaladsz, abból nagyon nagy baj lehetett volna.

Jia: Tudom, és köszönöm nektek a segítséget. Egyszerűen elvesztettem a fejem. Az a kisfiú az egyik kedvencem volt.

Hui: A tábornok nagyon kemény ember, feltétlen engedelmességet vár.

Jia: De hát ezek csak gyerekek!

Hui: Nekünk az a dolgunk, hogy vigyázzunk rájuk. Hidd el, sokkal jobb itt nekünk, mint a hazánkban, Észak-Koreában.

Jia: Ebben nem vagyok teljesen biztos. Mindenesetre, engem senki sem kérdezett meg, hogy hol akarok élni, s hogy megfelel-e, hogy csak filmekben látom majd a Napot. Még a nevemet is elvették.

Hui: Vigyázz mit mondasz, a falnak is füle van – mondta pisszegve a lány.

Jia: Már gondolkodtam azon, hogy megszököm innen – mondta Jia a bizalmas barátnőnek.

Hui: Innen sajnos azt nem lehet – mondta együttérzőn a lány.

Jia: Hui, mi lesz vajon ezekkel a gyerekekkel?

A kérdezett ijedten körülnézett, s suttogva válaszolt.

Hui: Kísérletekhez használják őket.

Jia kérdően nézett hajdan falujabeli barátnőjére.

Jia: Miféle kísérletekhez?

Hui: Nem tudom, de semmi jóra nem számíthatnak a gyerekek.  A barátnő megrettent.

Jia: Honnan tudod?

Hui: A tábornok környezetéből súgta nekem valaki.

Jia: Az a katona, akit beengednek néha hozzád, jutalomként a jól végzett munkádért?

Hui bólogatott, s tovább pisszegett.

Jia: Ki kell szabadítani őket innen – reagált felindultan a lány.

A barátnője csitítgatta.

Hui: Én azért nem azonosulok úgy velük, mint te, mert nagyon fájna az elvesztésük. Próbáld meg te is úgy kezelni őket, mint a tárgyakat.

Jia: El kell mondani mindenkinek, hogy mi folyik itt. Emberek vagyunk. Szóljunk a parancsnoknak, szerintem nem tud semmit erről.

Hui: Jó-jó, elmondom neki, csak nyugodj meg.

Jia: Komolyan mondod?

Hui: Igen, igen.

Jia: Akkor, indulj most! – lett egyre hevesebb a lány.

Már mások is felfigyeltek a jelenetre.

Hui: Rendben, csak nyugodj meg.

Jia: Gyerünk, indulj!

Hui: Oké, máris indulok.

Jia biztos akart lenni, hogy a barátnője nem csak nyugtatgatni akarja, ezért elkísérte a parancsnok ajtajáig. Hui bekopogott, s az engedély megkapása után be is lépett az irodába. Tíz perc múlva Hui kilépett, s intett Jiának, hogy jöjjön be ő is a parancsnokhoz.

Parancsnok: Hui kisasszony elmondta nekem, hogy úgy tudja, a gyerekekkel kísérletezni akar a tábornok úr.

Hui sűrűn bólogatott, s közben biztatóan Jiára nézett.

Jia: Ha ez igaz, akkor sürgősen tenni kell valamit. Szerintem a legfelső vezetők nem is tudnak erről, hiszen ilyen kegyetlenséget azok a kedves emberek nem engednének. Országunk vezetése a népért és az igazságért dolgozik. Ezt ön tanította nekünk.  

Parancsnok: Így igaz, Jia kisasszony. Felhívok a kormányban valakit még ma, s elmondom nekik az aggodalmunkat.

Hui: Köszönjük, parancsnok úr. Nagyon köszönjük. Kérünk engedélyt a távozásra.

Jia hálás tekintettel nézett a parancsnokra. „Úgy látszik, hogy a keménység csak egy külső máz, s egy igazi ember rejtőzik mögötte” – gondolta. Ez az új felismerés teljesen más színben láttatta az őt néha porig alázó férfit. Igen férfit. Vele fantáziált lefekvés után. Jia szépeket álmodott. A csak filmekben látott napfényes tengeren utazott egy elegáns jachton, s a parancsnokkal nevetve koccintott egy koktélos pohárral. A lány hófehér ruhája szinte szikrázott az erős napfényben, még az árbocon üldögélő sirályok is csodálták a szépségét. Egy hirtelen keletkező hullám azonban magával ragadta őt a vízbe. Jaj, nem kap levegőt. Eltűnt az álom, s helyette egy párna képe jelent meg, amit egy erős kéz szorított az arcára. Kába agyával egy kis résen át még megpillantotta Huit a sarokban, aki szenvtelen arccal nézte a haláltusáját. Utolsó gondolata az volt, hogy mi lesz a gyerekek lelkével nélküle. Az emberiesség és igazság társadalma megölte Jiát, aki a maga módján csak valóra szerette volna váltani ezen elveket. Ő nem steril ideológiákban gondolkodott, egyszerűen a szíve diktálta így.