Alkoholos mámor édesít keserűt

Június 8., kedd:A második eseményfolyam becsatlakozása: Évforduló

Helyszín: Titkosszolgálati Központ, Peking, Kína

Jang: Szívből gratulálok, Tábornok úr a kitüntetéséhez a tizenöt éves évforduló alkalmából! – mondta ünnepélyes hanghordozással a nagyfőnök jobbkeze.

Chang tábornok: Köszönöm, Jang – felelte a tábornok, leereszkedő mosollyal enyhítve szúrós tekintetét.

Jang: Grandiózus volt a ceremónia a Mennyei Béke Terén. Az a rengeteg ember…. Az összes hazai televíziós csatorna az ünnepséget közvetítette. Még a CNN is tudósított az eseményről.

Tábornok: Kétségtelen, nagy tett is volt az. „Kis lépés egy embernek, de hatalmas ugrás az emberiségnek” – idézte a tábornok Neil Armstrongnak, a Hold-expedíció hősének szállóigévé vált mondatát.   

Jang: Mennyi ideig is tartott az út a Földtől a Marsig?

Tábornok: Olyan régen történt már, hogy nem is emlékszem pontosan – válaszolta mosolyogva a magas rangú kínai katona. - Azt hiszem, kétszázötven napot vett igénybe az oda, ugyanennyit a visszaút, és három hetet keringtünk a Mars körül. Közben négyszer leszálltunk a Vörös Bolygóra.

Jang pontosan tudta a részleteket, csupán hízelegni akart az elöljárójának, akit ez az expedíció tett nagy emberré. Nemzeti hős lett belőle, majd hamarosan a Kínai Néphadsereg titkosszolgálatának vezetőjévé nevezték ki. Jang nem szokott bizalmaskodni a főnökével, de úgy érezte, a tábornok most elérzékenyült állapotban van, s kihasználhatja az alkalmat.

Jang: Nem volt honvágya közben?

Tábornok: Az odafelé úton nem. De visszafelé, ami úgy a kilenc-tízedik hónap körül lehetett, már hiányzott a hazám. És akkor már egyedül voltam.

Jang: Szegény Cheung őrnagy. Nem derült ki, hogy mi történt vele?

Tábornok: A Mars felszínére való utolsó landolásunkkor egyszer csak elkezdett indokolatlanul kapkodni, s véletlenül megsérült az oxigénellátást biztosító cső a szkafanderén. Nem tudni, hogy előbb megfulladt, s aztán fagyott meg, vagy mindjárt megfagyott.

Jang: Úgy értem, hogy mi vezetett ide? Annak idején láttam az űrhajóban készült video-felvételeket. A társa már korábban is furcsán viselkedett.

Tábornok: Igen, valóban. Emlékszem a napra, amikor rendkívül különösen kezdett el viselkedni. Próbáltam a józanság irányába terelni, de sajnos egyre nyugtalanabb lett.

Jang: A felvételek szerint a radartechnológia megszállottja lett. Rögeszmésen hitte, hogy valamilyen űrbéli üzenetet kell továbbítania.

A tábornok hosszasan elgondolkodott, majd így válaszolt.

Tábornok: Valóban, a munkájával egyáltalán nem foglalkozott, helyette is én dolgoztam.

Jang: Biztosan a hosszú magány teszi ezt az emberrel. Szociális lények vagyunk. Ilyen furcsaságokat produkálhat, ha az embert megfosztjuk a társas kapcsolataitól.

Tábornok: Egyszerűen megbolondult.

Jang: Önben mi tartotta a lelket?

Tábornok: Tudtam, hogy ez az út lesz annak a szimbóluma, hogy technológia győzelmet arattunk Amerika felett. A Mars utazás volt a fordulópont.

Jang: Ugyanúgy, ahogy annak idején az amerikaiak a Holdra szállással bizonyították be a világnak, hogy átvették a szovjetekkel szembeni technológiai fölényt.

A generális egy kissé differenciáltabban látta a helyzetet. Az amerikaiak ugyanis csupán az űrhajózásban vették át a vezető szerepet, más területeken mindig is fejlettebbek voltak az oroszoknál. A Marsra szállás viszont Kína globális technológiai elsőbbségét jelentette. Ezt a véleményét azonban nem osztotta meg Janggal, mivel nem tartotta őt érdemesnek erre. Jang észrevette, hogy főnöke arcáról lassan lefoszlik az ünnepi hangulat. Kezdett visszaváltozni a szokásos távolságtartó, parancsosztogató emberré. Jang megértette, hogy az utóbbi évek egyetlen bizalmasnak nevezhető perce véget ért, s a tábornokkal való kapcsolatuk az elkövetkezendő évtizedre újra formálissá válik.

Tábornok: Hogy vannak a gyerekek, Jang?- terelte más irányba a témát a nagy ember.

Jang: Mindegyik nagyon jól. Tegnap írattunk velük egy újabb intelligencia tesztet.

Tábornok: És mi lett az eredmény? – kérdezte érdeklődve a katonai vezető. 

Jang: Ugyanaz, mint a múltkor. A fiúk rendkívül magas intelligenciájúak. Állandóan az új feladatokat keresik.

Tábornok: Remek – nyugtázta elégedetten a tábornok.

Jang: Jó ötlet volt a DRD4 dopamin receptor genetikai módosítása. Úgy tűnik, valóban a szenvedély teszi az intelligenciát. De sajnos a felfokozott érdeklődés nem csak magas intelligenciát, hanem nyugtalanságot is eredményez. Néhányukat elég nehéz féken tartani.

Tábornok: A nyugtalanságnak egyáltalán nem örülök. Fegyelmezett emberekre lesz szükségünk – reagált szigorú tekintettel a generális.

Jang: A nevelőtanáraik mindent megtesznek. Szigorú fegyelmet tartanak az intézményben.

A tábornok hümmögött.

Tábornok: Átutalták az előleget az amerikai labor számlájára?

Jang: Igen, egy kajmán szigeteki bankon keresztül. Lehetetlen lesz kideríteni, honnan származik, ha esetleg a CIA érdeklődne.

Tábornok: Mikor kapják meg az engedélyeket a kísérletre?

Jang: Az illetékesek azt ígérték, hogy néhány nap múlva meg lesz minden papír.

Tábornok: Megkapták a kenőpénzt?

Jang bólintott. A tábornok hátat fordított készséges emberének, ezzel jelezvén, hogy nincs tovább szüksége rá. Jang engedélyt kért a távozásra, s ahogy ezt egy fejbólintás formájában megkapta, azonnal el is hagyta a helyiséget. A tábornok csettintett egyet, s a szobát Richard Wagner Nibelung gyűrűjének harsonái töltötték be. A nagy vezető hátra tett kézzel állt a Kozmoszt ábrázoló térkép előtt, s átszellemült tekintettel hallgatta a falrengető erejű zenét.

Június 8., kedd kora reggel: Nosztalgia

Helyszín: Úton a Salk Intézet felé

Jack későn, reggel kilenckor ébredt.

- Szent ég! – kiáltott fel, s gyorsan magára kapta a ruháit. Bezárta az ajtót, s rohant a kocsihoz. Eszébe jutott a koncert. Visszaszaladt a hálószobába, hogy megnézze, milyen választ kapott a kérdésére. Egyik rubrikában sem volt X, a felesége karórája viszont eltűnt a papír alól. A férfi még ennyi év után is képes volt csalódni. A koncert iránt egyébként mindig hatalmas az érdeklődés, de az intézet munkatársainak eltesznek annyi jegyet, amennyire igény van. Ma van az utolsó nap, a foglalásra, ezért a kocsiban felhívta a feleségét, hogy tisztázzák a kérdést. Kicsörgött a telefon. Patricia fel is vette, igaz, köszönés nélkül.

- Szia, drágám! El tudsz jönni a szokásos éves Salk koncertre?

- Sajnos nem érek rá a héten, Jack.

- Nem mondtam, hogy a héten lesz – próbálkozott tréfásan a férfi.

- Ne haragudj, mostanában nagyon fáradt vagyok esténként, inkább kihagynám. De te feltétlenül menj el. Most le kell tennem a telefont – mondta a nő, majd a búcsúzkodás szabályainak fittyet hányó kattanás jelezte a vonal megszakadását.

Jack számára nyilvánvaló volt, hogy a dolgok véglegesen rossz irányt vettek közte és a felesége között, ő ezen már képtelen változtatni. Ez a helyzet nagyon elszomorította. Elméjében újra elkezdtek pörögni a régi emlékek. A harmadik dudálás zökkentette ki a gondolataiból. Már régen zöldre váltott a lámpa, a mögötte álló autók türelmetlenkedni kezdtek. Az autópályán folytatódtak nosztalgikus gondolatai. Eszébe jutott a tizennyolc éves Patricia, az esetlen magassarkú cipő, a lány szemében tükröződő tisztelet, az első csók, a váratlan ötlettel eldöntött házasságuk Vegasban, és a boldog kezdeti évek. A világ kereknek látszott, nem volt múlt és jövő, minden egy édes illatú gondtalan jelennek tűnt. Mára befutott kutató lett, katedrát kapott, a diákok és a munkatársai kedvelik, de a házassága közben zátonyra futott. Megpróbálta higgadtan elemezni a helyzetet, s életében most először jutott arra a következtetésre, hogy nem biztos, mindezért kizárólag ő a felelős. Érdekes módon a kutatók többnyire rendkívül éles logikával közelítik meg a tudományos kérdéseket, de amikor saját maguk a vizsgálat tárgyai, elfogultakká válnak. Általában másokat hibáztatnak a kudarcokért. Jack azonban nem ilyen volt, ő először mindig magában kereste az okot. Ezúttal azonban talán felnyílt a szeme. Úgy érezte, hogy - szemben a hitvesével - benne fennmaradt a szerelem lángja, még ha az évek kissé csökkentették is annak hőfokát. Úgy vélte, hogy ő sokat tett a kapcsolatukért, viszonzást azonban korábban is csak mérsékelten, mostanában pedig egyáltalán nem kapott. A gond az lehet, hogy kettőjük habitusa alapvetően eltér. Jacket ez a tény nem zavarta, de a nőt, úgy tűnik, igen. Az lehet fő a probléma, hogy nem felel meg a felesége igényeinek. „Többre vágyna, mint egy professzor feleségének lenni?” – töprengett az elkeseredett férj. „Van egy szikrányi esély vajon, hogy megmentsem a házasságomat?” - futott át az agyán a kérdés. Egyáltalán van-e értelme megmenteni azt? A nő valószínűleg sohasem lesz elégedett vele, ő pedig nem fogja tolerálni, hogy a felesége más férfiakkal töltse az idejét. Jack azonban még nem volt képes érzelmileg elengedni őt. A krízishelyzet mutatja meg, hogy milyen szilárd egy kötelék, s legalábbis Jack részéről, azt még mindig erős fonalak alkották. A mobiltelefonjának csörgése rángatta vissza a valós világba. Patricia volt az.

- Szia, drágám, éppen rád gondoltam – mondta neki Jack a régi érzelgős hangsúllyal.

- Jack, fontos tárgyalásra kell mennem New Yorkba, aztán meglátogatom a szüleimet is. Vasárnap este érkezem vissza. Jack meglepődött a hirtelen programváltáson, de higgadtan reagált.

- Kimenjek eléd a reptérre?

- Nem, ne fáradj, taxival megyek majd haza.

- Vigyázz magadra, drágám.

- Rendben, szia.

Jack azon gondolkodott, hogy a New York-i életük során volt-e valaha precedens arra, hogy Patricia nélküle utazott el valahová. Nem jutott eszébe ilyen eset. San Diegóból viszont a nő mindig egyedül utazott látogatóba a szülővárosába. Eddig érvelt, miért ne menjen vele a férje, ezúttal azonban csak az utazás tényét közölte. Jack úgy érezte, hogy a lejtő, melyen a házassága csúszott lefelé egyre meredekebbé válik. Eszébe jutott a szép olasz lány. „Egy kicsit szórakoznom kellene vele, hogy elviselhetőbb legyen ez a helyzet” – futott át az agyán.

                                         ♦ A kihunyt szerelem néha a legkegyetlenebb ♦

Június 8., kedd: Matthew Patterson, az őssejt kutató

Helyszín: Matt Patterson irodája, Salk Intézet, La Jolla

Jack megérkezett az intézetbe. Mary aggódó arccal kérdezte, hogy minden rendben van-e. A férfi megköszönte a gondoskodó érdeklődést, s megígérte, hogy délben leugrik, s megbeszélik a tegnap elmaradt témát. Mary hálásan mosolygott. „Nagyon rendes ember, kedvelem ezt a férfit” – mormogta magában. Mivel már tíz óra volt, Jack be sem ment az irodájába, hanem közvetlenül Matt dolgozószobája felé vette az útját. Sokat aludt mégis nagyon álmos volt, ezért a titkárnő kérdésére, hogy kér-e kávét, azt felelte, hogy „igen, dupla koffeinnel legyen szíves”. Matthez nem lehetett csak úgy becsörtetni. A titkárnő felhívta a főnökét, hogy megérkezett a vendég, s megkérdezte, hogy bemehet-e. A válasz igen lehetett, mert a nő kinyitotta az ajtót. Matt széles vigyorral fogadta. Nicole már bent ült a szobában, de most nem mosolygott, s anélkül biccentett a belépő férfi felé, hogy ránézett volna.

- Szóval már ismeritek egymást – kezdte Matt. – Akkor térjünk is rá a lényegre. Azért hívtam hozzánk Nicole-t dolgozni, hogy a mi részünkről ő foglalkozzon a közös projektünkkel. Nem tudom, hogy a csoportodból ki lesz az a szerencsés, aki a kisasszonnyal fog majd együttműködni – folytatta, s közben barátságosan a lányra hunyorított, de az rá sem nézett Mattre.

Jack lopva Nicole-ra pillantott. A lány talpig fehérben volt: a pólója, a nadrágja és a cipője is. Sőt, a haját is betűrte egy franciás dizájnú fehér sapka alá. Úgy nézett ki, mint egy fenséges márványszobor. Csak a smaragdzöld szemek, a hosszú fekete szempillák és a tűzpiros ajkak jelezték, hogy egy hús-vér nő van jelen a hófehér páncél alatt. A férfi most nem érezte azt a múltkori lüktető teret a lány körül. Nicole mereven, szomorúnak tűnő tekintettel bámult maga elé, valamilyen ok miatt kívül helyezte magát a férfiak társaságán. Jack úgy vélte, hogy a tegnapi incidens lehet az oka. E feszélyező gondolat miatt csak megkésve válaszolt.      

- Még nem döntöttem Matt, mivel nem is tudtam, hogy …

- Nem probléma. Gondold át a dolgot, van időnk.

A projekt lényege az lenne, amiről már beszéltünk korábban. Specializált sejteket (5) - mondjuk hámsejteket - kellene a te módszereddel epigenetikailag (6) átprogramozni őssejtekké (7). Hangsúlyozom, epigenetikai módszerekkel, tehát anélkül, hogy a DNS-ben mutáció (8), vagy egyéb szerkezeti változás történne. Ha jól tudom, többféle megközelítést is szoktak alkalmazni, például idegen géneket juttatnak be a sejtekbe. Úgy kellene ezt csinálni, hogy ezek a gének ne épüljenek be a DNS-be. Tehát, semmiképpen se retrovírusokat (9) alkalmazzunk. De te ehhez jobban értesz. A lényeg az átprogramozás. Ki kell törölni a sejtek epigenetikai memóriáját (10). Ha megvannak az így előállított őssejtek, akkor felszaporítjátok őket, s ide adjátok a kezünkbe – csapdosott a tenyerébe Matt. - Mi majd elvégezzük az idegsejtekké való differenciáltatást, s kezdődhet a terápia.

Mi a véleményed? – nézett Matt kérdően Jackre, s közben pajkosan Nicole felé kacsintott.

Matt Patterson nem értett a molekuláris genetikához, ezért ösztönösen ódzkodott a génsebészeti eljárásoktól. Nyilvánvalóan, ebben a kérdésben ő is a közvélekedés hatása alatt állt. Jacknek most nem volt kedve Matt győzködéséhez, ezért így válaszolt.  

- Megoldjuk. Mikor kezdünk?

- Már elkezdtük – nevetett a professzortársa, mire Nicole-nak is egy halvány mosoly jelent meg a szája szegletében. – Lehetne arról szó, hogy Gerry Miklósnak add ezt a témát? Úgy látom, hogy nagyok okos és ambiciózus fiatalember – javasolta Matt, s közben ismét Nicole-ra hunyorított. A lány szemmel láthatóan felfogta az öreg ismételt célzását, mely szerint a leendő munkatársának elsősorban a nőt kellene látnia benne, nem pedig a szakembert, ezért tüntetően hallgatással reagált főnökének tolakodó megjegyzéseire.

- Még átgondolom Matt. Gerry még csak PhD hallgató, bár kétségtelenül eszes fiú.

- Rendben. Átmehetne esetleg hozzátok Nicole egy rövid időre? Vezesd körbe az intézeteden, s mutasd be a munkatársaknak – vetette fel az ötletet az Őssejt Labor vezetője.

- Matt, a héten érkeztem, és nincs még albérletem. Egy drága hotelben szálltam meg. Azt szeretném kérni tőled, adj néhány napot, hogy elrendezhessem a dolgaimat.

- Persze, ez csak természetes – válaszolta a lány főnöke. – Eszembe sem jutott, hogy a kutatáson kívül más is létezik – nevetett. – Akkor találkozunk a jövő héten, Nicole. Intézd csak a dolgaidat!

Nicole elköszönt, s kiment az irodából. A tegnapi vidám lány ma nagyon visszafogottan viselkedett. Egész idő alatt rá sem nézett Jackre, még távozáskor sem köszönt neki. „Nyilván a tegnapi megjegyzésem miatt” – aggodalmaskodott Jack. „Sebaj, majd Gerry felvidítja, ő kapja ugyanis Nicole-t, …. illetve a projektet” - javította ki a gondolatait. Jack váltott még néhány szót Mattel, aztán elindult az irodája felé. A folyosó ablakain keresztül észrevette Nicole-t, amint éppen elhagyja az épületet. Megállt, s figyelte a lány könnyed, távolodó lépteit. „Milyen idegennek tűnik a tegnapi meghitt beszélgetés után ez a gyönyörű nő” - töprengett. „A sors viszont néha váratlan megoldásokkal jön elő. Hátha megenyhül majd irántam” – sóhajtott reménykedve a professzor. Merengéséből egy „Hé Jack! Mi a helyzet?” köszönés zökkentette ki. Martin Greenfield, a Komplex Betegségek Labor vezetője volt az illető. A pokolba kívánta ezt a rosszindulatú embert. Folyton intrikál a háta mögött, ugratja a kollégák előtt, sőt egyszer még egy konferencián is megpróbálta nevetségessé tenni az előadását a kötekedő kérdéseivel. Jack egy „kösz jól”-lal és egy kényszeredett mosollyal vette tudomásul a mellette nagy lendülettel elhaladó kollégát. Biztos volt benne, Greenfield észrevette, hogy a lányt figyeli, ezért ő is elindult a másik irányba. Néhány lépés után visszanézett, s mivel a férfi eltűnt az egyik ajtóban, visszalopakodott az ablakhoz, hátha meglátja még a Nicole-t. A lány beszélgetett valakivel, s éppen szemben állt az intézettel. Észrevette a leskelődő Jacket, s intett neki. A lebukott férfi határozatlan mozdulatokkal visszaintett, majd sarkon fordult, és a lebukás miatt bosszúsan legyintve elindult az intézete felé.

- Meg kell hagyni, csinos a lány – szólt egy gúnyos férfihang Jack háta mögül.

A megszólított zavartan hátranézett, de nem reagált a gonoszul vigyorgó Greenfield megjegyzésére, hanem folytatta az útját az irodája felé. „Honnan az ördögből került elő ez az alak?” – bosszankodott. Futva üdvözölte Julie-t, aki azonban nem engedte a főnökét csak úgy elsuhanni, mert szüksége volt néhány sürgős szignóra. Az aláírások után megkérte a nőt, szóljon Gerrynek, hogy jöjjön le hozzá, ha ráér, majd bement az irodájába. „Legalább már nem neheztel rám a lány”- próbált meg pozitívumot is találni Jack az iménti kínos incidensben. Fel kellett hívnia két kollégáját a vizsgákkal kapcsolatban, de senkit nem talált a helyén. Közben megérkezett Gerry. Intett neki, hogy üljön le. Felhívta Julie-t, hogy próbálja meg később elérni a keresett személyeket, s ha valamelyiket sikerül elcsípni, azonnal kapcsolja be hozzá. A titkárnő újból megemlítette, hogy Jack irodájába is bevezethetnék a Salk Intézetben és az egyetemen már mindenhol használatos speak-on technológiát, s akkor nem kellene folyton tárcsázgatnia, hanem közvetlenül elérhetné bármelyik kollégát. Jack azonban, amilyen haladáspárti volt más dolgok tekintetében, annyira konzervatív a kommunikációs rendszerek használatában. A telefon arra való, hogy manuálisan használjuk – rázta le most is a titkárnő könyörgését, aki maga is szeretett volna kapni egy ilyen készüléket. Jack a foteléből a tárgyalóasztali székhez ült át, szemben a fiúval. Átnézték Gerry eredményeit, és ez alapján megbeszélték a további teendőket. Ennek a lényege az volt, hogy a fiú még egyszer elvégzi a génexpresszió analízist, s csak akkor kezdenek el tanakodni, mit tegyenek, ha nagyjából ugyanazt a mintázatot kapják. A legfontosabbnak tűnő néhány gént kiütik majd egerekben, s megvizsgálják, hogy okoz-e bennük neurodegenerációt. Persze, ha a gén alapvető funkciót tölt be, akkor nem lehet kiütni, hiszen ebben az esetben elpusztul az egér még mielőtt megszületne, vagy embrió korában. Ez az úgynevezett knockout technológia, az eredmény pedig a génkiütött állat lesz. A beszélgetés végén Jack megkérdezte Gerryt, hogy lenne-e kedve együtt dolgozni egy Matt Pattersonnal való közös témán.

- Főnök, az öreget már nem érdeklik az őssejtek, csak a patkányok fagyasztgatása – fanyalgott Gerry.    

- Egy nagyon szép olasz-amerikai lánnyal kellene együtt dolgoznod – próbálkozott Jack a mézesmadzag módszerrel.

- Na jó, majd meglátom – mondta Gerry azzal a hangsúllyal, mintha valóban az ő kezében lenne a döntés. Tudta, hogy nincs választása, főnökének kérdése pusztán költői volt.

- Mondd csak Gerry, hogy van az, hogy olyan sok magyar Nobel-díjas van, de mindegyikük külföldi munkáért kapta az elismerést? – próbálta e kérdéssel a főnök enyhíteni fiú zsörtölődését. Jack tudta, hogy Gerry kedvenc témája hazájának tudományos helyzete.

- Albert Szent-Györgyit magyarországi kutatásokért tüntették ki – helyesbített Gerry, de abban nem volt biztos, hogy a C-vitaminos témát nem külföldről vitte-e haza. Arra viszont határozottan emlékezett, hogy a tudós tíz évvel a Nobel-díj átvételét követően az Egyesült Államokba emigrált, s itt is halt majd négy évtizeddel később.

- Van egy vicc, ami ezzel kapcsolatos. Elmondjam?

- Ühüm – felelte Jack kíváncsian.

Miért nem tudnak megszökni a Pokolbeli kondérból a kínaiak, az oroszok, az amerikaiak és a magyarok?

- Fogalmam sincs – válaszolta Jack széttárt karokkal.

- Mindenki más ok miatt. A kínaiak közül elég, ha egy nem akar szökni, s a többiek leutánozzák. Az oroszok lekalasnyikovozzák a sorból kilógókat. Az amerikaiak nagyon hangosak, s meghallja őket az ördög, amikor tanakodnak.

- És a magyarok? – kérdezte Jack.

- Nos, a magyarok mindig visszahúzzák egymást.

A nemzeti sztereotípiák ilyetén való megjelenítése hangos nevetésre késztette Jacket. A főnök még a fiú távozása után is kacagott ezen a gyenge poénon. Amikor abbahagyta, eltöprengett, hogy mikor is nevetett ilyen felszabadultan legutóbb. Olyan régen lehetett, hogy nem is emlékezett már rá.

♦ Nevess még egyszer, ha nem emlékszel mikor nevettél utoljára, s tudni fogod ♦

Június 8., kedd este: Emlékszilánkok

Helyszín: kiskocsma Jack lakásához közel, San Diego

Jack képtelen volt a munkájára figyelni, és szörfözni sem volt kedve, ezért kivételesen hamarabb hazament. A recepción már nem Mary volt az ügyeletes, amit a férfi nem is bánt nagyon, mert most nem volt túl beszédes kedvében, márpedig a barátságos fekete hölgytől nem könnyű szabadulni. Az úton hazafelé eszébe jutott Nicole: a kedves mosolya és az égető tekintete. Mitől van vajon ilyen hatással rá ez a nő? Talán csak megalázott férfiúi hiúsága keres egy nőnemű áldozatot? Jack nem tudta e kérdésre a választ. Hazaérkezvén, kivett a hűtőből egy üveg tejet, és meghúzta. Kár, hogy nem öntötte ki pohárba, mert akkor a szaga alapján azonnal azonosíthatta volna, hogy a fehér ital igencsak romlott állapotú volt. Így viszont kifújta az egészet a konyhaasztalra. Némi takarítás után azon gondolkodott, hogy elmenjen-e futni, de nem volt elég akaratereje hozzá. „A sportot kihagyni azonban nem lehet” – gondolta, s ezért bekapcsolta a futógépet, ami a konyhapult melletti beszögellésben volt elhelyezve. Egy fél órát kocogott meglehetősen zaklatott lelkiállapotban. Ezután lezuhanyozott, majd felhívta a nővérét, aki Los Angelesben élt a családjával. A legutóbbi - legalább fél évvel ezelőtti - beszélgetésük során Suzanne ösztönösen megérezte, hogy az öccsével valami nincs rendben, de nem tartotta telefontémának a részletek megbeszélését. Még akkor megígértette vele, hogy amint lehet, meglátogatja őket. Jack idén júniust jelölte meg lehetséges időpontként, s ezt jelezte is az elektronikus naptára.

- Hány éves is Joanne? Csak azért, hogy milyen ajándékot vigyek neki – érdeklődött Jack.

- Joanne már egy éve diplomás. Chicagóban él. Egyébként belsőépítész lett, és lakberendezőként dolgozik.

- Atya ég! – döbbent rá Jack annak a ténynek a szomorú valóságára, hogy Suzanne-nal sok évvel ezelőtt gyakorlatilag megszakadt a kapcsolata. Pedig gyerekkorukban nagyon szerették egymást. Az édesanyjuk Jack ötéves korában beteg lett, s rövid idő alatt meghalt. Nem derült ki, hogy pontosan mi történt. Egyszerű influenzaszerű fertőzéssel került be a kórházba, s négy nappal később már nem élt. Ezt azonban csak egy hónap múlva tudták meg a gyerekek, az apjuk ugyanis képtelen volt elmondani nekik a tragikus hírt. A férfi összetört, de keményen kellett dolgoznia, hogy egyedül fel tudja nevelni őket. Ezért gyakorlatilag Suzanne vette át az anya szerepét a mindennapokban. Ez az „anya-gyerek” viszony a későbbiekben is fennmaradt, pedig csak öt év volt közöttük a korkülönbség. Suzanne tanította Jacket, ő ment be az iskolába, ha bántották a nagyfiúk, ő főzött, mosott és vasalt rá, gyakorlatilag mindent ő csinált, ami normálisan egy anya feladata lett volna. Ez a kislány nagyobb életerővel rendelkezett, mint egy felnőtt, nélküle az apjuk sem bírta volna elviselni a létezés terheit. Jack még egyetemista korában is gyakran fordult tanácsért a nővéréhez, aki szívesen folytatta az anyáskodást. A kapcsolatuk azt követően változott meg, hogy megismerkedett Patriciával. A két nő ösztönösen gyűlölte egymást, valószínűleg azért, mert alapvetően eltérő személyiséggel rendelkeztek. Suzanne szerény és segítséget adó, Patricia viszont hivalkodó és segítséget viszonzás nélkül elfogadó típus volt. A nővére azt kérte Jacktől, hogy gondolja át alaposan, ha esetleg el akarná venni Patriciát feleségül, mert nagyon rossz érzései vannak vele kapcsolatban. Jack meg sem kérdezte, miért. A rózsaszín köd elnyeli a ráció fényét. Most azonban hirtelen eszébe jutott ez a majd két évtizedes nyersmodorú kérés, s rákérdezett ennek okára. A nővére azonban kertelt.

- Suzanne, nagy problémák vannak a házasságommal, Pat megcsal engem. Mondd el, kérlek, miért nem akartad, hogy elvegyem feleségül?

- Nos, rendben van. Amíg te nagy szerelemben voltál, ő egy másik fiúval is kavart közben.

- Honnan tudod ezt?

- Láttam őket félreérthetetlen helyzetben.

- Miért nem mondtad el ezt akkor nekem? – hebegte Jack.

- Abban bíztam, hogy magadtól is felnyílik a szemed – szólt a tényszerű válasz.

- Értem. Köszönöm, hogy most elmondtad. Akkor nemsokára találkozunk. Vigyázz magadra.

- Te is! Szeretettel várunk. Szia!

A kagyló letétele után Jack mintha egy másik világban ébredt volna fel. Ugyanazok a tárgyak voltak körülötte, de most mintha más jelentéssel bírtak volna, mint korábban. Szüksége volt egy kis tudatmódosításra, mert a jelenlegi állapotát elviselhetetlennek érezte. E percben ugyanis azt az illúzióját veszítette el, hogy valaha mindketten boldogok voltak. Rájött, hogy csak ő szerette Patriciát, de most nyilvánvalóvá vált, hogy soha nem volt igazán viszontszeretve. Egy kapcsolat megszűnését könnyebb elviselni, ha annak csak a jövője vész el, de a múltja legalább megmarad. Jack úgy érezte most, hogy az elmúlt közel húsz éve hiába telt, mindvégig illúziókat kergetett csupán.

Beült az autójába, elhajtott a belváros felé. Egy bár környékén parkolt le. Töprengve kerülgette a bejáratot, majd betért.  Egymás után rendelte a gin-tonikot, később a tonik már kimaradt. Nagy magányában odafordult a mellette iszogató férfihoz.

- Én egy híres kutató vagyok – mondta lelassult nyelvpörgéssel – most jelent meg egy cikkem a Nature Medicine-ben.

A „medicine” szót csak harmadszori próbálkozásra sikerült hibátlanul kiejtenie. - Mégsem szeretnek a nők. Hogy lehet ez?

Az ivócimbora csak bólogatott, mint aki teljességében felfogta a helyzet súlyát. Valójában az ő véralkoholszintje a Jack-éjét is meghaladta.

- Lehet, hogy a Playboyban kellene publikálnia, akkor nagyobb sikere lenne – szólt közbe a csapos.

- Látja, ebben lehet valami – helyeselt Jack a mutatóujját a magasba emelve, és innentől kezdve az ébrenlétért felelős agyi központjai nem vállalták a további szolgálatot.

                                       ♦ Szeretteid kedvéért néha lazíts az élet futószalagján ♦