Az intelligencia diszkrét bája

Időpont: Június 12., szombat délután

Helyszín: Ötödik sugárút 656 – Gázlámpás Negyed, San Diego

Jack szörnyű állapotban ébredt fel szombaton délután. No, nem magától, hanem a telefonja csörgésére. A helyi rádiótól kereste egy Bob Richardsonként bemutatkozó riporter, mint agykutató professzort.

- Végre sikerült elérnem professzor úr, már napok óta próbálkozom. Biztosan ismeri az Oknyomozó című tudományos vitaműsorunkat – vezette be megkeresésének okát.

Jack őszintén bevallotta, hogy sohasem hallott erről a műsorról. Bár egy szó sem hangzott el, Jack úgy érezte, hogy a vonal másik végén alaposan megsértődtek. Volt már dolga tudományos riporterekkel. Az volt a határozott benyomása, hogy többen jóval híresebbnek gondolják magukat, mint amilyenek valójában, s talán emiatt, magukra vettek egy pökhendi stílust. Írásban megjelenő riportokat nem szeretett adni, mert gyakran átverték. Egy szép stúdióban, vagy telefonon elbeszélgetett egy riporterrel, s a végén olyan cikk jött ki, amiben az újságíró esszé formájában értekezik a tárgyról, s a riportalany neve mindössze egyetlen alkalommal jelenik meg, mint aki a háttérből megerősíti a zseniális író összefoglalóját. Ez a szellemi tulajdon nyílt ellopása. Bizonyítani azonban nem lehet, hiszen a tudás valódi birtokosának a neve is ott szerepel a publikációban, csak az nem derül ki, hogy a szakmai információ nem csupán egy-, hanem száz százalékban tőle származik.

- A műsorban az intelligenciáról szeretnék beszélgetni önnel. Lehetőség van arra is, hogy a hallgatók kérdéseket tegyenek fel a témával kapcsolatban.

- Szóval, élő műsorról van szó? – kérdezte kábán a professzor.

- Igen, este hattól kezdődik az adás.

- Ma? – kérdezte rémülten Jack.

- Igen – hangzott a megerősítő válasz.

- És mi lesz a műsorral, ha nemet mondok?

- Van tartalék témánk, de nagyon szeretném, ha elvállalná – válaszolt a riporter

Jack igent mondott. Ránézett a mobiltelefonja kijelzőjére. „Van még négy órám, hogy összekapjam magam.” A kijelző nyolc nem fogadott hívást is jelzett, öt a riportertől, három pedig Suzanne-tól. Két SMS is érkezett, az egyik Suzanne-tól, a másik pedig Gerrytől. Mindkét SMS a negyvenharmadik születésnapja alkalmából való gratulációkat tartalmazott, az utóbbi a teljes Génterápia csoport nevében. Gerry még jobbulást is kívánt a főnökének. Patriciától nem jött üzenetet. Két éve még volt ünneplés is, igaz jóval szerényebb, mint a régi szép időkben, tavaly viszont már csak telefonon gratulált a felesége, de pezsgőkoccintásra már nem volt ideje. Úgy tűnik, hogy az idén a gratuláció is elmarad. Habozott, hogy visszahívja-e a nővérét, de végül nem tette. A testvére az SMS-el letudta a formalitásbeli kötelezettségeit, egy hét múlva pedig úgyis meglátogatja őt. A születésnap kapcsán eltöprengett az életéről. A hívások és SMS-ek alacsony számából azt a következtetést vonta le, hogy az utóbbi években valamit elronthatott. Hajdani baráti kapcsolatainak elhalványuló szálait nem követte újak szövése. Az érdekkapcsolatait külön kategóriaként kezelte, ezekből több is volt a kelleténél. Egy kicsit mélázgatott még a „bezzeg a múltban milyen jó volt minden” témakörön, majd felöltözött, s letántorgott a közeli boltba. Vett két doboz tejet, s néhány szendvicset. Az ételt felvitte a lakásába, s jóízűen megebédelt. Az emésztetlen táplálék azonban nem a megszokott irányban haladt tovább a férfi gyomrából. Jack még éppen elérte a fürdőszobát, de a WC kagylót egy töredék másodperccel lekéste. Felmosórongy, mosás, csavarás, újabb mosás, újabb csavarás, bűz az egész lakásban. Azon tűnődött, hogyan lehetséges, hogy a hányás pont úgy lett megalkotva, hogy a szaga további hányásra ingereljen. Korábban sokat olvasott az intelligencia problémájáról, de nem volt a téma szakértője, ezért utána kellett néznie néhány dolognak a neten. Milyen zenével lehetne serkenteni az agyműködést? Megtalálta a megfelelő számot, s beállította végtelen ismétlésre a lejátszást. Jacknek mindig volt egy-egy zeneszáma, amivel a megfelelő hangulati állapotba tudta hozni magát. Ezt addig játszotta, amíg szüksége volt erre a hangulatra. Rengeteg cikket talált a témáról. Próbálta őket átnyálazni. A feje eléggé zúgott, nem volt könnyű a koncentrálás. Elgondolkodott azon is, miért éppen őt keresték. Azért, mert agykutató, még nem kell értenie ilyen általános témához. Az volt egyébként a benyomása, hogy - tisztelet kivételeknek – az agykutatók gyakran elvesznek a szakterületük részleteiben, s nem értik globálisan az agy működését. Ha ugyanis értenék, akkor tisztában lennének a saját motivációikkal is, s nem páváskodnának mások előtt, hanem azonnal felismernék, hogy az egész metakommunikációs rendszerük a fontosság és a hatalom kifejezésének sugárzására állt rá, ami eléggé nevetséges viselkedés ilyen okos emberek részéről.

Az idő szaporán rótta lépteit. Jack agya viszont nem pörgött kellő sebességgel. Ide egy hiper-erős kávé kell. Víz forr, kiskanál az instant kávéporban háromszor elmerül. Sajnos, a gyomor még büntet az elmúlt napokért, s a frissítő kávét is csak rövid ideig fogadja magába. Márpedig a szürkeállomány segítség nélkül még nem áll készen a riportra. Újabb erős kávé, amit a kába professzor a kisnyeletek stratégiájával próbált maradásra bírni. Úgy tűnik sikerrel járt, s a hatás is jelentkezett hamar: agyában a darabokra tördelt világ az inkoherens szerkezetéből lassanként elkezdett egységesként, összefüggéseiben megjelenni.

Cseng a telefon. A riporter hívta. Kérte, hogy készüljön, mert öt perc múlva kezdődik a műsor. Kiderült az is, hogy nincs speak-on rendszere, ezért a hagyományos módon zajlik majd a riport. Újabb csörgés pontban hatkor. Jack egy zsinór nélküli mikrofonos fejhallgatót használt. Mivel egy kicsit izgult, a riport alatt végig járkált a szobában.

- Kedves hallgatóink! Önök az Oknyomozó tudományos műsort hallják. A nevem Bob Richardson. Én fogom vezetni a mai beszélgetést, melynek témája az intelligencia. Meghívott szakértőnk Jack O’Neil agykutató és egyben genetika professzor is. Jó estét kívánok! Az intelligenciával kapcsolatos egyik legfontosabb kérdés az, hogy ezt a képességünket elsősorban örököljük, vagy inkább a környezeti hatások alakítják ki. Először azonban tisztázzuk azt, hogy mi maga az intelligencia. Professzor úr, segítsen nekünk megválaszolni ezt a kérdést.

- Jó estét kívánok! Üdvözlöm a kedves hallgatókat. Az intelligenciának nincs egyértelmű definíciója. Slamposan fogalmazva, az intelligencia az összefüggések megértését és egyfajta problémamegoldó képességet jelent. Ez a sajátságunk számos egyéb jellemezővel is rendelkezik. Például, a számolási képesség, az absztrakciós készség, a memorizálás hatékonysága, különféle mintázatok felismerése és értelmezése, a társas kapcsolatok kezelése, a térbeli tájékozódásban való ügyesség, a kommunikációs képességek, és a többi.

- Vannak-e alapvető különbségek az emberek között abban, hogy milyen módon oldják meg a feladatokat?

- A legtöbb ember analitikus módon közelít a problémákhoz. Az így gondolkodók ismert megoldási sémákat próbálnak ráhúzni egy feladatra, miközben magát a problémát gyakran nem is értik teljeskörűen. Továbbá, az analitikus módon gondolkodók nem feszegetik azt a keretet, amibe a probléma ágyazódik, azon belül próbálnak megoldást találni. Ezzel szemben a kreatívan gondolkodók a kereteket csupán egyfajta lehetőségként fogják fel. Az alapvetően új problémák gyakran csak úgy oldhatóak meg, ha megkérdőjelezzük a régi megközelítések alapfeltevését, tehát a keretet magát. A kreatívan gondolkodók további jellemzője, hogy kevés információ alapján képesek meglátni a lényeget. Tegyük hozzá, hogy gyakran tévednek, hiszen a hiányzó információkat az ötleteikkel helyettesítik, s ezek nem mindig helyesek. A szintetikusan gondolkodók – ők a harmadik gondolkodásmódbeli típushoz sorolhatók – precízebb emberek, nagyszámú adat birtokában oldanak meg egy problémát. Ők a rendszerépítők. 

- A fejszámoló zsenik intelligensek? 

- A zseni nem egy kellőképpen definiált fogalom. Abban az értelemben, hogy ezzel a képességgel csupán kevés ember rendelkezik, a fejszámolók valóban zseniknek tekinthetőek. Két nyolcjegyű szám villámgyors összeszorzása azonban elvileg egy könnyű feladat kellene, hogy legyen az agy számára, hiszen egy egyszerű zsebszámológép is képes erre. De nem az. Akiknél ez a képesség mégis kifejlődik, az inkább egy hiba lehet. Ugyanilyen hiba a fotografikus memória is. Az ilyen tehetséggel rendelkező emberek a bizonyítékai annak, hogy ezek a képességek könnyen kifejlődhetnének az evolúció során. Hogy mégsem ez a helyzet, annak az egyszerű oka az, hogy nincs rá szükségünk. Pontosabban, a kőkorszaki őseinknek nem volt rá szüksége. Az agyunk ugyanis az alapműködését tekintve kőkorszaki.

- Mi az, ami fontos volt egy kőkorszaki agy számára?

- Semmiképpen nem az, hogy tudja, hány levél van egy őseperfán, s erre évekig emlékezzünk is. Sokkal fontosabb volt kifürkészni a törzsbéli társak szándékait, elsősorban a nőkkel kapcsolatban. Mások viselkedését megérteni egy jóval nehezebb komputációs feladat, mint a gyors fejszámolás. Nem véletlen, hogy ma még egyetlen szuper számítógép sem képes erre.

- Van vajon az agyunknak valamilyen evolúciós küldetése? 

- Igen van, ez a szaporodás maximalizálása. Nem feltétlenül közvetlen módon, tehát a minél több utód létrehozásában. A magas társadalmi státusz korábban a szaporodási siker egyértelmű garanciája volt. A kérdés csupán az, hogy milyen beépített stratégiáink vannak az evolúciós sikerre. Sok kutató úgy véli, hogy ezek legfontosabbika a mások átverése, a hencegés, vagy valami hasonló nem túl dicső erkölcsiséggel bíró attitűdök.

- Azt állítja, hogy az agyunk fő funkciója mások kijátszása vagy egyfajta páváskodás lenne? – vette fel a fonalat a riporter.

- Egy dologban vagyunk teljesen bizonyosak, ez pedig az, hogy az agyunk és a viselkedésünk az evolúció terméke.

- De lehetséges, hogy az evolúció csak egy bonyolult hardvert hozott létre, amibe a társadalom által bármilyen szoftver betölthető.

Jack elkezdte tisztelni a riportert, mert nem illettek rá a kollégáit illető korábban kialakított kliséi, kifejezetten intelligensen kérdezett.

- Egyes társadalomtudományok még napjainkban is ekként kezelik az agyat. Egy üres lapnak vélik, amibe bármi beírható. Ez nyilvánvalóan nem így van, bizonyos preferenciákkal születünk. Az evolúciós szempontból hasznos tevékenységeket édesnek érezzük, a károsakat keserűnek, a semlegeseket pedig ízetlennek, unalmasnak. Az evolúció – többek között - egy jutalom központot épített az agyba azért, hogy orientálja az emberi viselkedést. Nevezzük ezt „mézesmadzag” elvnek.

- Tehát, a génjeink nem robotként rángatnak bennünket az agyunkon keresztül, hanem inkább motiválnak bizonyos cselekvésekre?

- Így van, pontosan erről van szó. Az agy, illetve végső soron a DNS, azonban többnyire nem ellenőrzi, hogy a viselkedés evolúciós értelemben sikerrel járt-e.

- Akkor mi a garancia arra, hogy a végeredmény evolúciós értelemben hasznos lesz?

- A statisztika.

- Tehát az ember nem mindig engedelmeskedik a gének diktátumának?

-  Akkor itt pontosítsunk egy kicsit. Az állatok esetében a statisztika kitűnően működik, a késztetések végső soron utódokban realizálódnak, ez ugyanis a végső evolúciós haszon. Az emberi tudat bizonyos értelemben a gének ellen játszik.

- Mégiscsak ellenállunk?

- Hadd magyarázzam el. A szex élvezet. A szexuális aktus korábban jó eséllyel gyermekeket produkált. Ma, a fogamzásgátlók korában, evolúciós értelemben fölöslegesen pazaroljuk a potenciákat, amikor ezeket a szereket vagy eszközöket használjuk. Egy másik motiváló erő például az éhségérzet, amely eredendően a létfenntartás eszköze. Ma a fejlett országokban a táplálék korlátlan mennyiségben áll rendelkezésre. Sokan kétszáz kilósra hizlalják a testüket, ami több értelemben is gátja a szaporodásnak. Vagy mondok egy további példát. Az emberben erős a motiváció a sikerre, a magas társadalmi státusz elérésére. Régebben a társadalmi és a szaporodási siker kéz a kézben járt egymással. Ma viszont, sokan annyira vehemensen törekszenek az előre jutásban, hogy vagy egyáltalán nem marad idő utódok nemzésére, vagy kevesebb utódjuk lesz, mint a nem ennyire törekvő embereknek. Továbbá, a drogok alkalmazásával a jutalomközpontunkat közvetlenül is képesek vagyunk stimulálni. Nem kell sikeres tevékenység, hogy jutalmazva legyünk, elegendő ehhez egy kis adag kémiai molekula. És bizony ebbe tönkre is mehetünk.

- Tehát, az emberi intelligencia felülírta a gének játszmáit?

- Az előbb elmondottak értelmében igen. Viszont az ember cselekvéseit a genetikai alapú motivációi határozzák meg. Törekszünk a szexualitásra és a szociális sikerre is. Tehát, ebben az értelemben nem mondunk ellent a génjeinknek.

A riporter egy kicsit eltöprengett, próbálta magában helyre rakni az eddig elhangzottakat, majd tovább görgette a témát. 

Mi egy egyén intelligenciájának kialakulásában a legfőbb tényező?

- Véleményem szerint az érdeklődés. Ha egy erősen motivált gyerek stimuláló közegbe kerül, akkor okos lesz.

- A motiváció öröklött?

- Részben igen. A motivációs szintben valószínűleg genetikai változékonyság van az emberek között, de e sajátságunk környezeti komponenssel is rendelkezik. Az iskola szerepe óriási abban, hogy fokozza-e az eleve bennük rejlő késztetést a megismerésre, vagy kioltja azt.

- Ha marad még idő, beszélünk az iskoláról is. Most azonban azt javaslom, hogy ne menjünk el ebbe az irányba. Az intelligenciával kapcsolatos kérdés az, hogy vajon az emberi elme képes-e tisztán látni a dolgokat, vagy valamilyen tényezők hatására torzult a gondolkodásunk?

- Az ember a gondolatai elé egy láthatatlan szűrőt tesz, amit agyunk a prekoncepció hálójából szőtt. Azt hisszük, hogy a világ dolgairól való vélekedéseinket a józanész határozza meg, nem pedig az előítéleteink. Sajnos ebben tévedünk, gondolatainkat ugyanis a valós vagy vélt érdekeinkhez igazítjuk.

- Ezt nagyon szépen fogalmazta meg professzor úr. Eddig úgy gondoltam, hogy tudósok csak a prózában képesek beszélni, s nem ismerik a líra fogalmát. Beszélne egy kicsit erről a hálóról.

- Először is, az emberi agy egy pragmatikus gépezet, mely nem a tények megismerésének, hanem az egyéni és az evolúciós értelemben vett siker elérésének az eszköze. A valóság, az igazság és az igazságosság csak akkor érdekes, ha azok egyeznek a szándékainkkal. Nézzük, hogy mik alkotják e háló legfőbb szálait. Az egyiket nevezhetjük egyfajta „önvédelmi ösztönnek”. Az ember mindig magához igazítja a problémát. Például, hogy felvethető-e saját felelőssége az adott probléma kapcsán. Az elhárító mechanizmus azonnal működésbe lép. Mindig valaki más a hibás, esetleg a körülmények, de én magam szinte soha. A „kivagyiság ösztön” egy újabb háló alkotó. Egyénenként változó mértékben demonstráljuk, hogy milyen kiválóak vagyunk. A nemzeti büszkeség is ennek az attitűdnek a része lehet. Amikor az országunk, a sportolóink, vagy nagy tudósaink sikereivel büszkélkedünk, akkor lényegében azt fejezzük ki, hogy a nemzet részeként mi magunk személy szerint is vagyunk valakik, hiszen egy nagy nemzet nagy fiakat termel ki magából. Csakhogy, ha mi jobbak vagyunk másoknál, akkor azok nyilvánvalóan rosszabbak minálunk. És innentől elmosódik az éles határvonal a hazafiság, a nacionalizmus és a rasszizmus között.

 - Ilyen egyszerűek és kiábrándítóak lennének az érzéseink?

- Az emberi motivációk hátterét ilyen vagy ehhez hasonló tényezők alkotják. Én nem mondanám azonban, hogy ez kiábrándító, egyszerűen ez a helyzet.

- Hát igen, így is nézhetjük a dolgokat – töprengett el a riporter.

- A „törzsi ösztön” szintén egy jelentős tudatformáló tényező – folytatta a sort a professzor. - Az őskori viszonyok között nagyon fontos volt a közös cselekvés: az együtt vadászás, közösen védeni meg magunkat az ellenséges törzsektől, vagy együtt hódítani meg őket. A csoportba tartozás ösztöne egy rendkívül sikeres evolúciós találmánynak bizonyult. A népességrobbanás következtében az idegen törzsekből egymás mellett élő társadalmak, vagy egy ország testébe ágyazott nemzetiségek lettek. Az etnikumban, a nyelvben, vagy a vallásban való különbségek váltak az egyéni identitás legfőbb meghatározóivá. A „törzsi ösztön” a modern történelem során egy gonosz, pusztító erővé vált. És itt nem csak a háborúkra gondolok. A népek gyűlölete még ma is egy rendkívül fontos tényező, ami olyan látszólag értelmetlen dolgokban is megnyilvánul, mint például egy futballcsapatnak való szurkolás. A szurkolók néha egymásnak is esnek, s gyakran szó szerint vérre menő a küzdelem. Bár ez Európára sokkal inkább jellemző, mint Amerikára.

- És ebben az a megdöbbentő, hogy a résztvevők nem ismerik fel, hogy egy vak ösztön motiválja őket az irracionális cselekvésekre – vágott közbe a riporter.

- Igen, ez néha engem is ámulatba ejt. A helyzet azonban az, hogy az ember szinte soha nincs tisztában a valós késztetéseivel. Hozzáteszem, én is baseball-szurkoló vagyok, de, mivel ismerem a késztetéseim alapjait, a helyén tudom kezelni a dolgot.

- Egy kissé eltértünk a témától. Sok kérdés maradt még nyitva. Például a gének és a környezet szerepe. A gének vagy a szociális miliő játszik fontosabb szerepet az intelligencia kialakításában? Egyáltalán helyes ez a megközelítés?

- Véleményem szerint, ez a megközelítés nem helyes. A probléma a „vagy” szóval van. A környezet és a gének együttesen alakítják ki az intelligenciát, a szétválasztásuk önkényes.

A riporter megpróbált vitatkozni.

- Az egypetéjű ikrekkel kapcsolatos kutatások egyértelműen kimutatták a genetika szerepét. Az ilyen ikertestvérek tulajdonképpen egymás klónjai, mivel teljesen azonos genetikai állománnyal rendelkeznek. Ha annak ellenére, hogy egészen kiskoruktól kezdve külön nevelik őket, de az intelligenciájuk mégis rendkívüli módon hasonlít egymásra, akkor ez a tény nem a gének szerepére utal? Vagy ha az örökbefogadott gyerek IQ-ja jobban hasonlít a vérszerinti, mint a nevelő szülőkéhez, az nem azt jelenti, hogy az észbeli képességeinket készen kapjuk a génjeinkben, s hiába a vérverejték, sosem lehetünk a szorgalmunk által okosak?

- A helyzet nem ilyen egyszerű – válaszolt a riporter tájékozottságán meglepődött professzor. - A szociális környezet döntő hatására is vannak példák. Egyes iskolák közismerten ontják a tehetségeket. Itt rendszerint a stimuláló atmoszféra vagy egy tehetséges tanár áll a háttérben.

A 6. nap folytatódik ...

http://sandiego2032.blog.hu/2015/04/13/6_nap_folytatas