Időpont: Június 22., kedd; Helyszín: Salk Intézet, La Jolla

Egy zseniális elme

Jack nem szokott izgulni az előadásai előtt, de most egy nagyon fontos személy ült a hallgatóság soraiban, akinek feltétlenül imponálni akart, ezért meglehetősen lámpalázas volt. Az előadó egy általános - a laikusok számára is érthető - bevezetővel kezdte a téma tárgyalását.

- Az idegen gének bevitelére különféle genetikailag módosított vírusokat használunk. Ennek oka az, hogy ezeknek a szervezeteknek évmilliók álltak rendelkezésükre ahhoz, hogy kifejlesszék és tökéletesítsék a sejteket fertőző mechanizmusaikat. Ha genetikai módszerekkel eltávolítjuk a vírusokból azokat a géneket, amik károsíthatják a sejteket, de meghagyjuk azokat, amik a sejtekbe való hatékony bejutáshoz szükségesek, akkor nagyszerű génterápiás eszközöket kapunk.

A kutató lelkesen elmagyarázta, hogy elsősorban adeno-, adeno-asszociált-, retrovírusokat alkalmaznak génbeviteli vektorként. Beszélt magukról a vírusokról is.

- Az adenovírusok azok a kis kellemetlenkedők, amik gyakran a náthát okozzák. A laikusok általában összekeverik az influenzával, de attól jóval ártalmatlanabbak. Az adeno-asszociált vírusok – mint a nevük is mutatja – az adenovírus fertőzéshez kapcsolódnak. Túl picik ahhoz, hogy önállóan előállítsák azokat a fehérjéket, amikre szükségük van a szaporodásukhoz, ezért belopakodnak azokba a sejtekbe, amik előzőleg már adenovírusokkal megfertőződtek. Lényegében, ők a tolvajok tolvajai, hiszen az adenovírusok is a sejt molekuláris apparátusát használják a szaporodásukhoz. Az a tény egyébként, hogy a vírusok csak a sejtekben mutatnak életjelenséget, magyarázza azt a vélekedést, hogy ezek az organizmusok nem is tekinthetők élőlényeknek. Ez lényegében egy filozófiai vita, mely mellett és ellen is szólnak érvek – magyarázta az előadó. 

- Na de mi lehet a célja a vírusoknak? – tette fel a kérdést a közönségnek az előadó.

A kialakult csendet Gerry törte meg.

- Nincs céljuk, egyszerűen szaporodnak.

- Így van – helyeselt a főnöke. - Aki nem ezt teszi, az kipusztul. Ez a természetes szelekció logikája. El kell, mondjam, hogy az evolúciós mechanizmusok a magasabb rendű élőlényeknél sem változtak. Az embert ugyanaz az ősi mozgatórugó hajtja, mint a vírust: a szaporodás.

E kijelentést követően némi derültség keletkezett a teremben.

- Fogalmunk sincs arról, hogy a vírusok honnan származnak – terelődött el egy kicsit még messzebb a témától az előadó. – A nagy vírusok valószínűleg leegyszerűsödött baktériumsejtek, a picik pedig megszöktek a gazdasejtek DNS-éből, s ezt követően néhány hasznos gént összelopkodtak még innen-onnan, majd átalakították őket.

A professzor beszélt még a többi vírusról is, különféle génbeviteli technikákról, elsősorban azokat a módszereket hangsúlyozva, amik szóba jöhetnek a két csoport együttműködése során. Azt is megemlítette, hogy az őssejtek genetikai manipulációjához nem kell feltétlenül vírusokat alkalmazni. A DNS-t közvetlenül is be lehet vinni ezekbe a sejtekbe, csak jóval kisebb hatékonysággal.

- Megpróbáljuk mindkét módszert, s amelyik a megfelelőbb, azt használjuk majd – ígérte.

A vírus vektorokról szóló bevezetőt követően, szólt néhány szót a gyógyítani kívánt agyi demenciákról is.

- A Parkinson-kór oka az, hogy a substantia nigra nevű agyi mag sejtjei elpusztulnak, s emiatt a mozgató kéreg nem kap kellő inputokat erről a területről. Az eredmény ismert: lelassult mozgás, remegő kéz, stb. Sajnos nem tudjuk, hogy ezek a dopamin ingerületátvivő anyaggal kommunikáló sejtek miért pusztulnak el. Lehetséges, hogy a sejtpusztulás valódi oka az agy egy másik területén keletkezik. Sokféle terápiás próbálkozás történt már e téren, sajnos a genetikai- és őssejt-alapú megoldásokat eddig törvényileg gátolták, mélyagyi elektródák alkalmazásával azonban jelentős sikereket értek el. A probléma csupán az, hogy ez a módszer nem állítja le a sejtpusztulást, hanem helyettesíti a kieső sejtfunkciót.

A kutató a továbbiakban ismertette az állatokon folyó gén- és őssejt-terápiás kutatások jelenlegi állását, valamint a két technika kombinációján alapuló próbálkozásokat. A génterápiás megoldások az élő sejtek aktivitásának fokozásán alapulnak, amely egy ideig kompenzálja asejtpusztulás okozta funkciókiesést. Ez azonban nem oki kezelés, mivel nem szünteti meg a dopamin-termelő sejtek elhalását. Az O’Neil laborban olyan terápiás gének bevitelével próbálkoznak, amelyek megállítják a sejtek pusztulását. Ez a megközelítés tehát nem pusztán tüneti kezelést céloz meg, hanem a betegség okának a megszüntetését. Ha ezeket a géneket őssejtekbe visszük be - s ez lenne a Patterson laborral való együttműködés lényege – akkor eleve egészséges és fiatal sejteket lehetne megvédeni a substantia nigrában fellépő sejtkárosító hatásoktól. A Parkinson-kór tárgyalását követően az előadó áttért a másik témára.

- Az Alzheimer-kór tüneteit mindenki ismeri, nem is időznék ennek ismertetésével. Az agymetszetekben az látható, hogy kétféle fehérje kórosan felszaporodik és kicsapódásokat képez – mutatott rá az előadó a kivetített képre. - Egyrészt, a sejten kívüli térben úgynevezett a szenilis plakkok jönnek létre. Ezek a lerakódások az idegsejtek felszínéről kinyúló ún. APP fehérje hibás elvágása által keletkeznek. A neurofibrilláris fonadékok szintén fehérjekicsapódások, de ezek az idegsejtek belsejében találhatóak, s végső soron a sejtváz összeomlását eredményezik, ami sejtpusztuláshoz vezet. Annyit tudunk a folyamat okáról, hogy a mikrotubulusok egyik szerkezeti elemére, a tau fehérjére számos foszfát csoport (-PO₄) kapcsolódik, s emiatt nem képes a továbbiakban ellátni e sejtváz-féleség stabilizálását. Azt azonban nem tudjuk, hogy mi okozza magának a taunak a hiper-foszforilálódását.

A professzor beszélt még arról, hogy milyen elméletek próbálják megmagyarázni a betegség kialakulását. Az Alzheimer-kór egy korán jelentkező formája egyértelműen genetikai eredetű, ezt az APP gén mutációja okozza. Ez azonban csak a betegségek kis hányadáért felel. A kór gyakoribb formája nem tűnik örökletesnek, habár a páciensek körében az APP gén egyik allél variánsával rendelkezők háromszor nagyobb gyakorisággal betegszenek meg ebben a betegségben, mint más allélokkal rendelkezők. Jack csoportja egy olyan vírus-alapú génbeviteli rendszer kifejlesztésén dolgozik, melynek segítségével az érintett agyterületek sejtjeinek jelentős hányadát képesek lesznek megfertőzni egy terápiás gént hordozó vírusvektorral. Többféle genetikailag módosított vírussal próbálkoznak. Itt a részletekről nembeszélt, mivel eléggé kezdetleges fázisban tartottak a kutatással, és nem szerette volna, ha kiszivárog az információ, s valaki a technikájukkal hamarabb tudna eredményt elérni, mint ők maguk.

Jack még közel fél órát beszélt a témáról kötetlen stílusban, az előadásban mégis érződött a szenvedély, amely egyértelműen utalt a kutató munkájához való viszonyulásához. Nem csupán projektekről volt szó, hanem küldetésről, olyan kutatásról, amely nem kizárólag a megismerésre törekszik, hanem a szerencsétlenebb sorsú embertársainkon is segíteni próbál. Jack többször is poénosra fogta a dolgot. A hallgatóság jókedvű volt, tapsoltak is néhány szófordulatán. Az előadás végeztével a kérdéseken volt a sor.

- Mikorra várhatóak az első génterápiás engedélyek? – kérdezte Matt egyik posztdoktor munkatársa.   

- Kiadtak már néhány engedélyt, most egyelőre kivárnak, hogy mi lesz. A kilencvenes években is voltak génbevitelen alapuló próbálkozások, de néhány ezek közül tragikusan végződött, a vírus vektor toxikussága, vagy a vírus által okozott túlzott immunreakció miatt, s ezután hosszú időre felfüggesztették a klinikai kísérleteket. Óvatosnak kell lenni. Egy újabb hiba, és további évtizedekre vége lehet a génterápiának. 

Matt Patterson is feltett néhány kérdést az őssejtek és a vírusok kapcsolatáról, amit Jack kielégítően megválaszolt, s ezt a kérdező arcjátéka is megerősítette. Az egyetemi oktatás kifejezetten jót tett Jack stílusának és az előadásai érthetőségének. Korábban kizárólag kollégáknak és szakmabelieknek tartott előadásokat. Egy ilyen előadás során a kutatók a foghegyen odavetett mondattöredékekből is értették egymást. Ha azonban egy laikus vagy egy más területtel foglalkozó szakember tévedt arra, akkor egy kukk nem sok, annyit sem értett a labor-szlenggel telített mondanivalóból. Mivel egy kutató nem szívesen ismeri be, hogy nem ért valamihez, ezért az előadóknak nem volt visszajelzésük arról, hogy lényegében egy űrbéli nyelvet használnak. Az egyetemi hallgatók azonban reklamálnak, ha nem értik az anyagot. Sőt, Jack - fölöttébb bátor módon - üzemeltetett egy internetes oldalt is, amin névtelenül is lehetett kommentálni. A cél a visszajelzés volt, ami alapján korrigálni lehet a tananyagot, s magát az előadásokat is. Eleinte a diákok kemény kritikákkal illették. A harmadik évre azonban a inkább elismeréseket kapott. Szóval, Jack megtanulta a leckét. De tetszett-e vajon a prezentációja annak a nőnek, aki miatt tulajdonképpen szerveződött ez a program? Jack az előadása közben többször Nicole-ra pillantott, s úgy vette észre, hogy a fontos személy nézi őt. Sajnos azonban az a tény, hogy a közönség egy tagja rászegezi a tekintetét az égvilágon semmit nem jelent, hiszen a figyelem pusztán az előadónak szól nem pedig az abban lakozó férfinek. Jack egyébként úgy érezte, hogy az előadása imponálóra sikeredett. És itt nem csupán annak tudományos részéről van szó. Valahol olvasta, hogy az okos nők nem csak az intelligenciát díjazzák egy férfiban, hanem annak humorérzékét is. Márpedig, a poénjai nagyon feküdtek, legalábbis ez volt a benyomása. Nicole egyértelműen felnézett rá. A nők rendkívüli módon képesek a férfiak önbizalmát növelni azzal a bizonyos leírhatatlan kerek tekintettel. A férfi úgy érezte, hogy a nőben megmozdult valami. Nicole-t karon fogta az a vén kecske Matt, de a lány még így is visszanézett az ajtóból, azzal a már említett csábos elismerő tekintettel. Jack majd kiugrott a bőréből. Egy óra múlva az éteren keresztül érkezett a hab a torta tetejére. Nicole felhívta, hogy lenne-e kedve egy vacsorához? Jack válasza borítékolható volt. A beteljesült boldogság igézete azonban csak néhány pillanatig tartott, a következő megjegyzés ugyanis a habbal együtt a tortát is elfújta.

 – Rendben. Akkor három személyre foglalok. Jamesszel már megbeszéltem a dolgot. Helyszín: Zia’s Bistro, Little Italy; időpont: este hat óra. Addig is, viszlát.

Katt, majd döbbent csend. Jack egy pillanatra úgy érezte, kezdi megszokni, hogy mostanában az égi póker lapjárása nem túlságosan kedvező számára. Ez a sztoikus nyugalmi állapot azonban rendkívül rövid ideig tartott. Tulajdonképpen a férfi hangulata mindössze annyit időzhetett nyugalomban, mint az inga a fordulóponton. Matematikailag semmit. És hát, ami a fordulópontok fő jellemzője, az előző esemény valamilyen fő paramétere polaritást vált. Szóval, Jack ismét szenvedett. Kell egy bogyó és jobban lesz, bár a pszichiáter barátja figyelmeztette, hogy a nyugtató mellékhatásként potenciazavart okozhat. Jack e veszélyt azonban egy sebtében gyártott közmondással bagatellizálta el, ami így szólt: „sánta kutyát nem fogja a golyó”. Ráadásul e probléma úgysem tűnik túl sürgetőnek momentán. A közös program időpontjának közeledtével azonban Jack lelki ingája ismét váltott egyet. „Fogjuk fel ezt a vacsorát, mint egy lehetőséget, egy kis lépést. Ha elég sok apró lépést teszünk meg, végül elérünk a célhoz. E gondolat jegyében sikerült újra felpörgetnie magát. Kifejezetten optimista hangulatban ült be a kocsijába. „Az intelligenciámmal és a humorommal lesöpröm azt az izompacsirta szépfiút” – tervezgette a stratégiát. 

   ♦ Egy tervet a realizálás tesz értelmessé ♦