Időpont: Július 22., csütörtök éjjel; Helyszín: a múlt álmai

El is jött az álom, de egészen másként indult, mint az eddigi szörnyűségek. A testétől szabadult elme a Világűrt figyelte valahol a messzeségben. A végtelen Kozmosz jéghideg csendje vett körül mindent. Óriási számú csillag tömörült billiónyi galaxissá, melyek beragyogták az Univerzum teljes horizontját. Mintha a tér és az idő ebbe a lenyűgöző mozdulatlanságba fagyott volna valamikor réges-régen. Valaki tudhatta, hogy a szemlélő átlát e képzeten, s mozgóképpé varázsolta az elmét körülvevő teret. Egy apró fekete pont válik ki éppen a Semmiből. Inkább csak sejteni, mint érzékelni lehet, hisz ebben a világban fény még nem létezett. Egyszer csak egy hatalmas robbanás jött létre, s a kis pontból irdatlan tömegek szóródtak szét a térben. E kataklizmával egy időben éteri muzsika dallamai csendültek fel és töltötték be az eddig kietlen űrt.  A zene nyugalmat árasztó ritmussal igyekezett enyhíteni a felgyorsult események izgalmát. Anyag és anti-anyag küzd most a létezéséért, de együtt valahogy nem ment a dolog, minden egyes randevú megsemmisülést hozott. Nem tudni miért, de az anyagból egy parányival több jött létre, ezért a Semmi Valamivé válhatott végre. Elképesztő ütemben tágul a tér, magában foglalván az anyag formátlan testét, s a zabolátlan, de még a matéria fogságában sínylődő fényt. Száguldó anyagsűrűsödések és csillagrendszerek húznak át az idő tűfokán. Évmilliárdok röppenek tova néhány pillanat leforgása alatt. Hirtelen galaktikus nagyító fókuszál egy ismerősnek tűnő alakzatra. Az ősi Tejútrendszer lehet, soha nem látott nézetből szemlélve. Fenomenális a panoráma: csillaghalmazok kavargó szálai, fellobbanó, s elhaló napok, a kozmikus evolúció sűrűjében vagyunk. Beljebb haladunk a galaktikus forgatagban. Egy óriási nap fortyog dühében, majd szétrobban nyomban a saját tüzében. Újabb anyagsűrűsödés, s egy ismerős nap és bolygók lesznek a vajúdó kozmikus porból. A nagyító most a Földre fókuszál, melynek egét hatalmas felhőkből álló szürkeség borítja. A felhők gigantikus özönvízzé alakulva óceánokként kékítik be a bolygót. Az élet éppen megfogan, s alighogy elkülönül a kémiától, máris mohón zabálja a többi életet. Pörög a földi létezés története: egyéni halálok, fajok, családok és törzsek pusztulásai követik egymást generációk millióin átsuhanván. Mire vajh e nagy sietség? Az élet piramisának csúcsa vár lakóra, s meg is érkezik hamar az önmagára ismert tudat a hívó szóra. A történelem száguldó futószalagján emberi hadak gyilkolják egymást érthetetlen jelszavakat kiáltozván. De ni csak, e harcban a tudat csupán a vezér helyettese, őt és a menetelők testét is egy spirálszerű molekula irányítja. A DNS sziluettje tölti be egy pillanatra a virtuális teret. A biológiai létezés lényegét látjuk éppen. Káprázatos sokféleség, célok, küzdelem, gyönyör és végzetek, mind visszavezethetők ide. Lassul a mennyei zene tempója. Megszületik Jack, a főhős. Nézd a kék bojtos gyereksapkát és azt a régi kopott iskolatáskát. Rohanó képsorok: Knoxville poros utcái, Manhattan csillogó felhőkarcolói, ismerős padsorok, anya, apa, nővér, tanárok, barátok és nevető lányok arcai váltják hatalmas iramban egymást. Ugrik a kép, s vele együtt az idő: itt fekszik Jack és álmodja a csillagos eget. 

Különös irányt vesz most az események mozija, Jack életei kerülnek egymással végtelen párhuzamba. Áttetsző képek követik egyedi történetüket az idő rohanó sodrában. A férfi egyesekben balra, másokban pedig jobbra indul el. Az álom diái ismét ugranak egyet. Jack szőrös arccal, narancssárga munkás overallban az egyiken, pilóta dzsekiben széles vigyorral a másikon, áhítatos arcú zongoraművész hosszú hajjal a harmadikon. Végtelen variációban keringenek a különféle megvalósult karrierek. Ismét változik a színtér. A múlt és a jövő árnyai folynak most egybe: csecsemő-kacaj, fiatal suhanc nevetése, meglett negyvenes elégedett mosolya és aggastyán aggodalmas ábrázata töltik ki a képsorokat. Az elme ekkor meglátja saját testét a halálos ágyban.

Jacket felriasztotta megálmodott halála. Olyan realisztikusnak tűnt ez az egész álom. Biztosan a Robbie-val való beszélgetés hozta felszínre a témát. A különös háttérzenén elmélkedett. Soha nem hallott még ilyet. Mintha nem is e világból érkeztek volna e csontig hatoló dallamok. Kristálytiszta szépség, édes emlékek nosztalgiája, reménynélküli, sóvárgó vágyak, az egyedüllét és félelem fájdalmai keveredtek mesterien benne. A taktusok megrendítő harmóniája volt a legkülönlegesebb, ilyet földi művész nem szerezhetett.

Jack megpróbált visszaaludni, de inkább csak hánykolódott. Koncentrált az alvásra, de ez sem segített. Végre újra álomba merült.

 ♦ Az anyag, az élet és a tudat csupán egy testetlen információ lenne? ♦