Időpont: Június 22., kedd este; Helyszín: Zia’s Bistro, Little Italy, San Diego

Jack az étterem közelében parkolt le. Úgy számította ki az időt, hogy egy kicsit később érkezzen, mint a meghívók. Belépett az étterembe. Nicole heves kézmozdulatokkal integetett, hogy ide-ide. James nem állt fel, úgy kínálta hellyel az érkezőt. Ahhoz képest, hogy Nicole mindössze néhány napja van San Diegóban, igazi törzsvendégként ajánlgatta a ház specialitásait és a finom borokat. Gondtalan csevegés, a szerelmi háromszög minden tagja vidáman tölti az ételre való várakozás hosszú perceit.

- Tulajdonképpen Jack lesz az igazi főnököm, elsősorban nála fogok dolgozni – dicsekedett Nicole a barátjának.

- Hallottam, hogy kitűnő előadást tartottál ma, gratulálok – mondta leereszkedő mosollyal James. A karcsú olasz székecske szűknek bizonyult a sportbajnok számára, ezért kissé izgett-mozgott, csak a dominanciát tükröző mosolya volt mozdulatlan. A beszélgetés Jamesszel kezdődött, s vele is folytatódott. Kiderült, hogy az ő korában – huszonöt éves – egy vagy maximum két danos fokozatot szoktak elérni a legtehetségesebb sportolók, neki viszont már három van. Egyszer volt Amerika-bajnok is, de a nemzetközi versenyen sajnos megsérült, ezért fel kellett adni a küzdelmet a negyed-döntőben. Szóval, ezért is gondolja, hogy inkább a sportot kellene hivatásként választani, nem az építészmérnökséget. Mindenesetre, beadta az önéletrajzát több céghez is. Még semmi válasz. Az elkövetkező harminc-negyven perc is James körül forgott, pontosabban a sportoló forgatta maga körül az időt a történeteivel. Jack ismerte a típust, a professzorok között gyakori az ilyen: én vagyok a középpont, mások ügyei pitiánerek. Jöttek a versenyek, a győzelmek. Kiderült, hogy nemsokára Phoenix-ben lesz egy világkupa verseny, s James az esélyes a súlycsoportjában. „Szupernehézsúly lehet” – tippelt magában Jack. A meghívott vendég egy idő után elvesztette a fonalat, s bár bólogatott néha, szeme egyre gyakrabban a távolba révedt. A merőleges utca az óceánra nézett. A Nap éppen lenyugodni készült, s közben lélegzetelállító panorámával lepte meg a Zia’s Bistro vendégeit. A házak sziluettjei mint egy árnyjáték szereplői jelentek meg az ideghártyák felszínén. „Sokkal jobb lenne ezt a festői látképet Nicole vállát átölelve a kikötő padkáján ülve élvezni, mint hallgatni ezt az öntelt alakot” – álmodozott Jack. Az idő egyre monotonabb léptekkel haladt tovább, s a helyzet kezdett rendkívül kellemetlenné válni, amit James-en kívül mindenki észrevett. Végül James is vette a lapot, de nem teljesen magától.

- Drágám, nem az asztal lábát rugdosod - mondta James egyfajta sportolói kedvességgel, ami egy csúcsértelmiségiben inkább durvaságnak hatott. 

- Beszéljünk most már a vendégről – javasolta Nicole.

- Semmi gond, igazán – reagált gyorsan Jack. - Az én életem amúgy sem olyan érdekes. Munka, illúziók, egyszer siker, másszor kudarc, tényleg semmi különös.

- Drágám, említetted Jacknek, hogy a hétvégén összeházasodunk? – kérdezte James felemelt szemöldökkel, visszaterelve Jackről a szót.

Jack még délelőtt elhatározza, hogy tréningezi magát a váratlanul bekövetkező traumatikus események kezelését illetően. James megjegyzése egy kitűnő alkalmat biztosított volna ennek élesben való gyakorlására. Jack azonban még nem volt kész, mert a hír kígyóméregként bénította meg a nyelő-izmait. Szerencsére a köhögési reflexe működött, s ezért az éppen kortyolódni készülő víz nem ment cigányútra, hanem visszafújódott a pohárba.

- Bocsánat, félrenyeltem – próbálta menteni a menthetetlen helyzetet a férfi.

Ebben a pillanatban James látókérge és gyanakvás központja kapcsolatot teremtett egymással, s közösen megfogalmazott üzenetüket a férfi kognitív centruma felé küldték. A diplomás sportoló számára egyértelművé vált Jack viszonyulása a jövendőbelijéhez. A leendő ara pedig nyilvánvalóan már korábban is sejtette a dolgot, ezért nem látszott meglepetés az arcán. Jack összeszedte magát, s ekként reagált:    

- Gratulálok! Minden papír kész? – kérdezte köhögési ingerrel küszködve.

Közben pedig realizálta a Nicole ujján lévő gyűrű jelentését. „Igaz, nem tipikus eljegyzési gyűrű, de minden épeszű férfi rákérdezett volna erre, kivéve engem, a hatökröt” – ostorozta magát.

- Vegasba megyünk. Pár perc, hatvan dolcsi és házasok vagyunk. Pénteken indulunk – magyarázta kéjes hanglejtéssel James, s figyelte a másik férfin a hatást.

Jack azonban összeszedte magát, s pókerarcán a továbbiakban nem jelentek meg a lelkében zajló folyamatok. Úgy tűnt, hogy a sportembert nem túlságosan aggasztotta az iménti felfedezése, hiszen nem tekintette egy súlycsoportban lévőnek magát a korosodó professzorral. A lány arcán pedig mintha egy sajnálkozó kifejezés jelent volna meg. Ez hiányzott legkevésbé a magát végtelenül szánalmasnak érző Jack számára. Legalább túl leszek ezen a dolgon – vigasztalta magát. A rövid kínos közjátékot követően újraképződött az eredeti felállás. A sportos férfi folytatta a történeteit, a hallgatók pedig unatkoztak. James a sok beszéd miatt még nem fejezte be a vacsorát, pedig a helyükre várakozó vendégek már türelmetlenkedtek a bejárati ajtó előtt. James nem vette a lapot, jól érezte magát, s azt hitte, hogy a körülötte ülők őt csodálják. Ebben a pillanatban James észrevette Jack Nicole-ra vetett tekintetét, s ez már sok lett számára. Elhatározta, hogy megalázza a professzort.

- Mondd csak, Jack, mire jó a kutatás? Van egy két danos barátom. Ő is tudományos vonalon dolgozott korábban, de otthagyta, mert azt mondta, hogy csak pancsolás folyik a laborokban.

Jack értette a munkája értelmetlenségére való célzást, de egy frappáns válasszal megpróbálta elkerülni a konfrontációt.

- Igen, valóban. Sokan csak pancsolnak, s ezért kikerülnek a szakmából.

Mivel James nem érte el a célját, tovább folytatta.

– Nagyon nehéz lehet egy kutatói fizetésből finanszírozni a háztartást. Biztosan a feleségek is nehezen tolerálják ezt – mondta látszólag viccesen, de bántónak szánt tónusban a férfi.

Jack ránézett Nicole-ra, aki tiltakozóan rázta a fejét, hogy nem adta ki a bizalmas infót, a barátja egyszerűen ráhibázhatott a dologra.

- A kutatók meg akarják érteni a világot és benne az ember helyét. Ha körülnézel, minden a kutatásból származik: a technika, az egészség, az élelmiszerek – próbálta egy kicsit nem köznyelvi stílusban kifejezni magát. Ez tulajdonképpen a kesztyű felvétele volt, mivel szembeállította a választékos intellektualitást a sportolói bumfordisággal.

- Igen, de közben éheznek. Meg nem is biztos, hogy hasznos, amit csinálnak, legalábbis a többség – próbálta fenntartani a domináns pozíciót James. Annak ellenére, hogy Jack lényegében egyetértett az utóbbi sommás ítélettel, ellentámadott, mivel a megjegyzés célpontja nyilvánvalóan ő maga volt, s nem általában a tudós társadalom.

- Lehet, hogy igazad van, de még mindig jobb világos fejjel élni az életet, mint ostobán.

A mondat írott formában semlegesnek tűnik, Jack szájából kimondva viszont telibe találta a célszemélyt, aki azért nem volt annyira ostoba, hogy ne fogja fel ezt a célzást. A két férfi farkasszemet nézett. Nicole gyorsan hívta a pincért, kérte a számlát, és hogy csomagolják el James ételmaradékát. Az asztalra magányos csend telepedett egy időre. A hirtelen lett ellenfelek gondolataikba merültek, Nicole idegességében a haját igazgatta.

- Bocsássatok meg – mondta Jack, majd felállt, és az érkező pincér elé ment, hogy rendezze a számlát. Ez eléggé durva gesztusként hatott, hiszen ő volt meghívott. Távolból, magas kézemeléssel köszönt el a pártól, ezzel jelezvén, hogy legalábbis a maradók egyikét továbbra is tiszteli.

Jack éppen lefekvéshez készülődött, amikor megcsörrent a telefonja, Nicole képe jelent meg a kijelzőn. Jack megérintette az ujjával az arcot, mire az megszólalt.

- Ne haragudj, kérlek – mondta azonnal a lány

- Fátylat rá – válaszolta a férfi.

- Hidd el, James valójában nem ilyen. Megbeszéltem vele a dolgot, s azt mondta, hogy nem tudta hogyan kell egy professzorral beszélgetni, s valószínűleg némi kisebbrendűségi érzése is volt.

- Hát, ez utóbbit elég nehéz elhinni – mondta Jack.

- Nyilván a tudásotok közötti különbségre gondolt.

- Ühüm – motyogta a férfi

- Egyébként megkért, hogy tolmácsoljam a bocsánatkérését az elrontott este miatt, mert ő túl büszke ehhez.

- Ühüm.

- Nincs kedved ebéd közben a közös munkáról beszélni? – kérdezte Nicole némi bűntudattal a hangjában. Jack megbántottsága azonban kifogást keresett.

- Sajnos holnap nem jó – mondta a férfi olyan hangsúllyal, hogy a másik érezze, csak időlegesen neheztel, de másnap már esetleg megfelelő lehet az ötlet.

- Kár – felelte bűntudatos hangon a lány. – Hát akkor ….

- Nicole, várj egy pillanatra! Azt szeretném kérdezni, hogy honnan ismered Martin Greenfieldet?

- Honnan tudod, hogy ismerem? – kérdezte a lány.

- Láttam, hogy a koncerten beszélgettetek.

- Értem. A Cornellen a tanárom volt. Most is Ithacában van, egyébként.

- Mikor utazott el, nem tudod?

-  A múlt szerdán.

- Honnan tudod ilyen pontosan?

- Aznap mondta, amikor utazott. De miért fontos ez?

- Semmi különös, csak beszélni akartam vele, de néhány napja nincs benn az intézetben. 

- Értem. Akkor biztos, hogy nincs harag?

- Biztos – felelte Jack olyan hangsúllyal, ami ennek az ellenkezőjét sugallta.

Egy játszma volt, biztos akart lenni, hogy a lány holnap újra hívja.

Ez az újabb megerősítő információ, meggyőzte Jacket, hogy Greenfield nem járhatott az irodájában, sőt annak is kis esélyt adott, hogy valaki egyáltalán járt ott. Az adatai után viszont kutattak, de az bárki lehetett, akár egy sima kiber-kalóz is.

   ♦ Tovaszálló illúziók antológiája kiadót keres ♦