Június 7., hétfő ebédidő: Nicole Veronesi, az új munkatárs

Helyszín: Salk Intézet, La Jolla

A professzor nem figyelt különösebben az ételválasztékra, automatikusan a tálcájára tett valamilyen húsos tálat és egy salátát, a hűtött polcról pedig lekapott egy kólát. Kiment az étterem nyitott teraszára, s meglátta a munkatársait. Azok valószínűleg már nem számítottak rá, mert úgy helyezkedtek, hogy nem maradt hely az asztalnál. Meglátván Jacket, próbáltak összébb húzódni. Gerry felállt, hogy hozzon egy széket, de Jack leintette.

– Maradjatok, úgyis sietek. Gyorsan bekapom ezt a néhány falatot, aztán már itt sem vagyok. Jó étvágyat mindenkinek!

„Jobb, ha nem látnak ilyen állapotban a munkatársak” – gondolta. Körülnézett. Az ebédelő tömeg zsúfolásig megtöltötte a teraszt, egyetlen asztalnál volt csupán szabad hely. Egy ismeretlen, formás vállú, barnahajú nő ült háttal az étteremnek. Gőzölgő kávéját kóstolgatta, s közben elmerengve nézte a határtalan óceánt. Jack odament, s figyelemfelkeltően köhintett. A nő kizökkent a révedezéséből, s távolságtartó tekintettel végigmérte a tétován álló férfit, aki megkérdezte, hogy csatlakozhat-e. A kérdezett személy igenlően biccentett, s közelebb húzta magához az ebédje maradékait. Jack azonban nem ült le azonnal, mert a lány feltűnően szép arca és elbűvölő zöld szemei néhány pillanatra fogva tartották a tekintetét. Talán nem is a gyönyörű tekintet, hanem egy hirtelenjében keletkezett ismerős érzés tartotta a férfit bénult mozdulatlanságban. „Az álom! Onnan ismerem a lányt” – villant át az agyán. „Ez hihetetlen. Nem, ez lehetetlen, csak hasonlít az álombeli nőre, az idősebb volt”. Aztán eszébe jutott a néhány perccel ezelőtti roham. „Szentisten, csak nem kezdem elveszteni a külvilággal való kapcsolatom? Remélem, nem skizofréniás rohamom volt!” – kezdett rémült találgatásba, majd hirtelen visszazökkent a valóságba.

Egy ismeretlen emberre, különösen egy nőre, nem illik azonban sokáig mereszteni a szemünket, ezért a szituáció egy kissé kínosra sikeredett. Ráadásul a kólás üvege is felborult a tálcán, szerencsére sikerült idejében elkapnia.

- Bocsánat, hogy így megbámultam, de hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy ismerem-e, vagy sem - füllentette mentegetőzve miközben leereszkedett a székre.

- Biztos vagyok benne, hogy nem ismer, mivel ma érkeztem San Diegóba – reagált kimért hangon a lány anélkül, hogy a zavartan viselkedő férfira nézett volna.

- És mi járatban errefelé, ha nem vagyok tolakodó? – próbálkozott a tinédzseres izgatottsággal fészkelődő professzor.

- Itt fogok dolgozni a Salk Intézetben – hangzott a tárgyszerű válasz, melynek hanghordozásából Jack úgy érezte, a lány inkább a saját gondolataival foglalkozna, mintsem az ő kérdéseivel, de még nem adta fel az ismerkedést.

- Valóban? És melyik laborban, ha szabad kérdeznem?

- Matt Patterson professzornál. Ismeri? – kérdezett vissza hűvös egykedvűséggel a lány. 

- Igen, persze. Matt említette is, hogy jön hozzá egy frissen doktorált lány, ….illetve hölgy, de …. Szóval, isten hozta nálunk – hozta egyenesbe a szórendet kissé makogva a prof.

Az idegen lány a röpke beszélgetés során másodjára is Jack szemébe nézett. A smaragdzöld tekintet lángszóróként perzselte végig a férfi arcát, meggyvörössé változtatva azt. A lány észrevehette a férfi zavarát, s feltehetően azt is, hogy nem egy szokványos tolakodó pasiról van szó, mivel az arcvonásai megenyhültek.

- Akkor, gondolom őssejtekkel fog dolgozni – próbálta a férfi fenntartani a beszélgetés vékony fonalát.

Jack némi ambivalenciát érzett a lány reakcióiban, s még nem volt biztos abban, hogy szívesen fogadja beszédes társaságát. Mentőövet dobott ezért neki:

- De nem szeretném fenntartani. Látom, már befejezte az ebédjét … és tényleg … nekem is rohannom kell – nézett zavartan az órájára.

Váratlan mosoly nyugtatta kedvesen a férfi feszélyezettségét.

- Semmi probléma, maradt még egy kis kávém – felelte most már jóval barátságosabban a lány. - És igen, őssejtekkel fogok foglalkozni. Matt Patterson azt mondta, hogy van egy kollégája, aki állítólag a génterápia neves szakértője. Vele kell majd együtt dolgoznom egy közös témán.

Jack nyelt egy nagyot a hír hallatán.

- Ezt viszont nem említette Matt.

- Egy kicsit szórakozott, legalábbis úgy vettem észre – reagált felhúzott szemöldökkel a lány, nyilván nem értette, hogy a főnökének miért kellett volna elmondania ezt a hírt az itt ülő illetőnek.

- Na igen, de én lennék az együttműködő partner – mondta a még mindig meghökkent férfi, aki közben eltöprengett, hogy jól értelmezte-e a gúnyos élt, amikor a lány az „állítólag” szót emlegette a szakértelmével kapcsolatban.

- Oh, igazán? Ennek nagyon örülök. Micsoda véletlen – reagált a szintén meglepett lány, majd felállt, s kinyújtotta a kezét leendő munkatársa felé.

- Nicole Veronesi vagyok – mutatkozott be vakítóan fehér mosollyal.

- Jack O’Neil – hebegte zavartan a székről felemelkedő férfi, akinek szíve még szaporábban kezdett verni, melynek egyértelmű oka a csodaszép lány érintése volt. Az idő lassított kissé múlásán, lehetőséget adva a férfinak a megnyugvásra, aki nem értette, hogy mi zajlik benne. Attól tartott, hogy ismét elszabadulnak azok a zabolátlan erők, amik néhány perccel ezelőtt teljesen letaglózták. Észrevétlenül vett néhány mély levegőt, ami meg is tette a hatását.

- Ha már így esett, meséljen egy kicsit magáról – kérte Jack most már némileg nyugodtabban. - A neve alapján olasz származású lehet.

- Igen, a szüleim beszélik is még a nyelvet. Sajnos én már nem, pedig állítólag kisgyerekkoromban, jobban tudtam olaszul, mint angolul - villantak elő ismét a vidám fehér fogak.

Jack elgondolkodott azon, hogy látott-e már Nicole-hoz hasonló attraktív nőt, s hogy mi lehet a szépség biológiai alapja. A szimmetrikus arc minden bizonnyal egy fontos összetevő lehet, mert a lány mediterrán vonásai mintha abszolút mértani pontossággal lettek volna megtervezve. Kivéve egy apró anyajegyet, amely a jobb szeme alatt bontotta meg az arc szabályos anatómiáját. Hirtelen észbekapott, hogy rajta a sor a párbeszéd folytatásában. 

- Itt San Diegóban sok olasz származású amerikai él. Főként a Little Italyben, ahol mellesleg kitűnő éttermek is vannak.

- Igen, már tájékozódtam – felelte a lány.

- Hová járt egyetemre? – váltott témát Jack.

- Ithacában a Cornell Egyetemen végeztem biológus szakon.

- Valóban? Én is a Cornellen dolgoztam, de az orvosi kar New Yorkban van.

- Kicsi a világ – tárultak szélesre a tűzpiros ajkak. - A doktori fokozatomat pedig a Rutgers Egyetemen szereztem – sorolta tovább szakmai karrierjének állomásait a lány.

- Nem akarták ott tartani?

- Hát, akartak volna, de az igazat megvallva, Newark nem egy szívmelengető hely. Néhány hónapja egy kutatócsoport települt át a San Diegó-i Egyetemről a Rutgersre, s hetekig kellett tartani bennük a lelket, hogy el ne meneküljenek. Ekkor elgondolkodtam, milyen lehet az a San Diego, ha ilyen heves negatív érzelmeket vált ki az innen való áttelepülés. Elutaztam hát ide idén tavasszal egy hétvégére, s megkaptam a választ. Egyszerűen fantasztikus ez a város! És az a rengeteg kutya! Én is szeretnék majd egyet – mondta színlelt sóhajtással az új munkatárs.

Nicole az ajkaihoz emelte a csészéjét, s élvezettel kiitta kávéja utolsó cseppjeit. A lány egyértelműen átlendült a kezdeti hűvös bizalmatlanságból egy kedves, barátkozós hangulat felé.

- Nagyon fiatalnak tűnik – jegyezte meg hunyorgósan Jack.

- Sokan középiskolásnak néznek, pedig már huszonhat vagyok – nevetett.

A férfi belekábult a lány szépségébe. Rabul ejtette a mosolya, amely olyan volt, mint kakaó a hófehér porcelán bögrében, a tekintete pedig szelíd pisztácia hab a tetején. A lány személye úgy töltötte ki maga körül a teret, ahogy azt más embereknél még sohasem tapasztalta. Egy különös, megfoghatatlan érzés kerítette ismét hatalmába, ami ugyanúgy sodorta, mint az irodában, de most nem lefelé a mélybe, hanem szárnyalva fel az ég felé.

- Én már negyvenhárom – jegyezte meg a férfi. – Túl nagy a különbség – tette hozzá zavarában meggondolatlanul. 

A freudi mondat megtette hatását. Kínos csend fojtotta meg hirtelen a beszélgetés fonalát. Jack rájött, hogy nagyot bakizott azzal, hogy a korkülönbséget egy lehetséges viszony szemszögéből említette. A kedves arcvonásokból eltűnt a melegség, s visszakeményedett benne a hűvös büszkeség. A férfi úgy érezte, hogy a lány a pillanat tört része alatt mérföldnyi távolságra került tőle. Zavart tekintetek kerestek egymás elől menedéket.

– Sajnos most mennem kell. Később találkozunk – törte meg a hallgatást kimért szavakkal a lány.

Jacket mintha leforrázták volna, képtelen volt a reagálásra. Nicole felállt, kezébe vette az üres kávéscsészéjét, s lényegében faképnél hagyta a férfit. Jacknek fogalma sem volt, hogyan mondhatott ilyen sületlenséget. Fogta a fejét, s majd egy percig mozdulatlan maradt. „Ezt nagyon elszúrtam” – gondolta. „De mit is? Hiszen nincs semmi olyasmiről szó, amit el lehetne szúrni. Hacsak nem a leendő munka-kapcsolatot. De hát úgyis Gerry foglalkozik majd a lánnyal. Hm…, nem biztos, hogy Gerryre kellene osztani ezt a reszortot.” Jack elmosolyodott magában ettől a gondolattól, s nyomban el is szállt belőle a feszültség. Gyorsan befejezte az ebédjét, és irány az óceán. Odaintett a még ebédelő - vagy inkább már csak csevegő - munkatársainak, felszaladt az irodájába a szörfdeszkájáért, beült a kocsijába, a lejárathoz hajtott, majd lebaktatott az óceánpartra. A deszkát a víztől távol rakta le, nehogy a dagály beszippantsa, amíg ő fut. Fejére húzta a kedvenc baseball-sapkáját, elindította a stopperét, s elkezdte róni a köröket mezítláb a homokban. Futás közben gondolatai a lány felé kalandoztak. Maga előtt látta babonázó zöld tekintetét, szelíd mosolyát, selymesen sima bőrét, fénylő hosszú barna haját, s pólójának mellmagasságban való kiemelkedését. Mi is volt a pólóra írva? Nem tudta felidézni, mert olvasás helyett tudatalattija valószínűleg az írás alatt időzhetett. A futás végeztével leállította a stoppert, s megcsóválta a fejét a gyenge teljesítmény miatt. Majd egy perccel hosszabb ideig tartott a megszokott táv. Sajnos a hullámok is meglehetősen leapadtak a futás végére. Átkozta is magát, amiért nem a szörffel kezdte. Tíz perc próbálkozás után feladta, s visszaballagott az intézetbe.

A főnök Gerryt várta az irodájában, de néhány perccel négy óra előtt megcsörrent az asztali telefonja. Matt hívta, hogy szeretné bemutatni valakinek, s arra kérte, ugorjon át néhány percre.

- Persze, hogyne – hangzott a válasz.

A férfi szíve ismét kalapálni kezdett. Gyorsan megfésülte a tengeri sóval telített haját, s közben öblögetett. A tükörben észrevette a pólóján a futásból származó izzadtság foltokat. Hol is van a tartalék ing? A fenébe! Hazavitte a hétvégén kimosni, de a felesége későn jött haza vasárnap, s nem vasalta ki. Mostanában egyébként sem vasal. A jövedelmük elbírt volna egy sereg bejárónőt is, de Patricia nem bízott bennük, azt hitte, hogy kifosztják a lakást, s ezért inkább ő maga végezte el ezt a házimunkát a hétvégéken, legalábbis korábban. A férfi elkezdte hajszárítózni a hónalja körül a pólóját, de az elpárolgott víz helyén egy fehér izzadtságcsík jelent meg. Megpróbálta lemosni, de közben leverte a mosdón lévő nyitott szájvizes palackot, aminek tartalma a nadrágjára ömlött. Éppen arra a területre, ami egy külső szemlélőt elgondolkodtatna a folt eredetét illetően. „Nos, itt nem maradt választás, győzött Murphy” – vonta le bosszúsan a konklúziót. Felhívta Mattet, hogy nem lehetne-e másnapra halasztani a beszélgetést, mert eszébe jutott, hogy fontos tárgyalása lesz négytől.

- Közben Nicole mondta, hogy már összefutottatok az ebédlőben – nevetett Matt. - De azért beszéljünk. Holnap reggel tíz?

- Rendben – nyögte ki Jack, letette a kagylót, majd újra felvette, Gerryt tárcsázta, s a vele való beszélgetést is áttette másnap tíz órára. Visszahívta.

- Nem tíz, hanem tizenegy, oké? 

Megint visszahívta a fiút:

- Majd hívlak, hogy mikor gyere. Lehet, hogy elhúzódik a tízórás tárgyalásom.

- Minden rendben főnök? – kérdezte Gerry, aki ráérzett a professzor nyilvánvaló zavarodottságára.

- Persze, persze csak egy kicsit zsúfolt lesz holnap a programom – próbálta magyarázni Jack a rá nem jellemző kapkodást.

Összeszedett néhány kinyomtatott cikket, s megkísérelte úgy pozicionálni azokat, hogy eltakarják a nagy kék foltot a slicce környékén. Szerencséjére, a cikkek kinyomtatásában régimódi volt: szerette fizikailag kézben tartani azokat, nem csak egy e-book memóriájában. Szemben a többi vezetővel, Jack mindig szívesen beszélgetett alacsonyabb beosztású emberekkel is. Most ezt éppen bánta, mert Mary mindenáron szerette volna elmesélni neki, hogy milyen csínyeket hajtott végre az unokája az iskolában.

- Minden rendben Jack? – kérdezte a fekete hölgy. – Olyan nevetséges pózban állsz.

- Valami rossz ételkombinációt választhattam, s kicsit meghajtott. Ha nem haragszol, most gyorsan lelépek, majd holnap beszélünk – mondta.

- Természetesen – válaszolta a recepciós, s fura tekintettel nézett a távolodó Jack után. Felemelte a kezét, s kiáltani akart, hogy a földszinten is van egy WC, de tapintatlannak érezte a dolgot, ezért csak legyintett egyet. „Rendes ember, kedvelem” – motyogta magában.

                                   ♦ Nincs férfi küzdőerő női büszkeség nélkül ♦

Június 7., hétfő este: Egy végét járó házasság

Helyszín: Ötödik sugárút 656 – Gázlámpás Negyed, San Diego

Jack - az ismert okok miatt - a szokásosnál hamarabb ért haza. Patricia Buick limuzinja nem állt az udvaron, de ez nem lepte meg, hiszen túl korán volt még. A postaládából kiszedte a The New York Timest, s a hóna alá vágta. Errefelé mindenki a Los Angeles Timest olvassa, de ő hűséges maradt kedvenc lapjához, talán azért, mert úgy érezte, hogy ezzel megőriz egy kis darabot a régi életéből. Kinyitotta az ajtót, és belépett a nappaliba. A szoba színei és bútorai inkább Patricia ízlésvilágát tükrözték, bár kétségtelenül figyelembe lett véve, hogy férfi is lakik a lakásban. Jack sohasem vett volna fehér bőrfoteleket, üveg dohányzóasztalt és csillogó fekete konyhapultot. A hitvesi ágy hatalmas méretű volt. Modern ívével, feketére festett tölgyfa vázával, a hófehér ágytakaróval, s a dizájnos fehér éjjeli lámpákkal egyértelműen a szoba legfőbb dísze volt. Kész volt elismerni, hogy a lakás valakiben a tökéletes harmónia érzetét keltheti, ez a valaki azonban sajnos nem ő volt. Jack jobban kedvelte a hanyag eleganciát, a nem ennyire kontrasztos pasztellszíneket és a kerekebb formákat. Patricia túlzott rendmániája sem nagyon volt az ínyére, de a rendetlenségnél jobb alternatívának tartotta. Kifejezetten zavarta viszont a fürdőszobában a WC felett lévő rajz a csempén, ami az ő vizelési szokásait próbálta terelni az álló pozíciótól (álló vizelő alak piros sávval áthúzva) az ülő felé (mosolygó ülő alak zöld Nike pipával). Nem csak az volt a probléma, hogy megalázónak érezte a rá vonatkozó korlátozások nyilvános kifüggesztését, főként a vendégek előtt, hanem mert az utóbbi időben nem is tudja rendesen kipisilni magát ülő helyzetben. Kezdődő prosztata problémák? Gyakran eltöprengett azon, ha az ember anatómiáját egy intelligens tervező alkotta volna, akkor a prosztatát nem valószínű, hogy a húgycső köré tervezi. Öregkorban ez a szerv ugyanis gyakran megnagyobbodik, akadályozván ezáltal a vizelet ürülését. „A modern korok embere tovább él, mint amennyi időre eredetileg tervezve lett, s így tulajdonképpen a szavatossági idő lejárta után is használja a testét” – elmélkedett a kutató. A férfi lecserélte leöntött nadrágját, s közben főzött magának egy kávét. A konyhapult tükrében nézegette az arcát. „Még elég jóképű vagyok, talán tudok találni valakit, ha a házasságom végképp zátonyra fut” – állapította meg magában. Belesüppedt a hatalmas fotelbe, szétterpesztette a lábait, majd egyetlen sóhajjal kifújta az egész nap gondját-búját. Szertartásos mozdulatokkal kezébe vette a forró folyadékkal teli porcelán csészét, s lecsukott szemmel szippantotta be a frissen pörkölt kávé kesernyés illatát. A férfi elméje még azelőtt felpezsdült, hogy belekóstolt volna a fekete lébe, előre tudván, hogy a koffein nemsokára eléri idegsejtjei receptorait, s jön majd a frissítő bódulat. A kávé érdekes hatással volt Jackre. Úgy érezte, hogy ilyenkor az agya két felének kapcsolatai felerősödnek, s így bal féltekéjének tudományos ismeretei kombinálódnak a jobb félteke művészi szemléletével. „E kapcsolódás a száraz tudományos tényekből egy izgalmas, összefüggésekkel és érzelmekkel teli világot varázsol, s ez az, amiért érdemes kutatással foglalkozni” – gondolta lírai lelkülettel a férfi. „Most azonban hagyjuk a tudományt” – határozta el, majd átszellemülten felállt, s lassú léptekkel a sarokban lévő zongorához ballagott. Felhajtotta a fedelét, leült, s önfeledten játszani kezdett. Beethoven „Für Elisé”-ével kezdte, majd Paul de Senneville „Ballade pour Adeline” című darabjával folytatta. Ezek voltak az első komolyabb művek, amiket az apjától megtanult. Úgy a nyolcadik klasszikus darab végeztével elszállt a koffein hatása, s ezzel együtt az amatőr zongoraművész jobbféltekés izgalma is. Visszaült a fotelbe, s kezébe vette az érkezéskor asztalra tett újságot. Jack a The New York Times hétköznapi számait többnyire olvasatlanul az újságtartójába teszi, mivel későn és fáradtan szokott hazaérkezni, s csak a hétvégén olvassa el a fontosabb híreket. Most azonban hirtelen szabadideje támadt. Lapozgatta az újságot. Az ötödik oldalon a rák génterápiájának veszélyeiről okoskodott egy egészségvédő aktivista. Idegen géneket vinni az emberi szervezetbe nem természetes dolog - vélekedik. „A jó isten áldjon meg, ezek a gének nem idegenek, hanem természetesek, csak szemben a beteg génekkel, működőképesek. Különben is, végstádiumú pácienseket kezelnek velük, akiknek édesmindegy, hogy természetes-e egy gén, vagy sem, egyszerűen élni szeretnének” – fakadt ki Jack hangosan. Nem volt demokráciaellenes, de alapvetően nem értett egyet azzal, hogy egy fontos témában hozzá nem értő emberek ugyanolyan jogot kapjanak a megnyilvánulásra, mint a szakértők. „Egészségvédők! Honnan kerültek ezek elő?” Korábban soha nem hallotta ezt a kifejezést.

Nem is olvasta tovább a cikket, az emberi butaság gyakran kihozta a sodrából az alapvetően nyugodt természetű kutatót. Tovább lapozgatott. Az üzleti rovatban az E-Digital Corporation legújabb fejlesztéseiről adott interjút az elnök-vezérigazgató, Rick Dunaway. A férfi fényképének megpillantásakor Jack tudata egy pillanatnyi szünetet tartott. A riportalany ugyanis a limuzinos férfi volt, Patricia különleges páciense. A markáns, szögletes arcú férfi összetéveszthetetlen volt mással. Jack felállt a fotelből, odament a bárpulthoz, s meghúzta a gines üveget. Patriciával nem szoktak inni, az italokat inkább a vendégeknek tartogatták. Azok viszont nemigen fordultak meg San Diegó-i lakásukban. Végigmérte az üveget. Az alkohol fogyásából ítélve az a gyanú ébredt benne, hogy a felesége kóstolgatja néha az italokat. Visszaült a fotelbe, de nem volt ereje, hogy elolvassa a cikket. Újra felállt, az újságot a komputerhez vitte, annak távirányítójával egy mozdulattal beszkennelte a cikket, s élőben hallgatta végig a riportot. A férfi a cég azon tervéről beszélt, hogy hazahozza a termelést Kínából az Egyesült Államokba, s a napokban átadott San Diegó-i gyárban fogják folytatni a munkát. Reményét fejezte ki, hogy ez a lépés egy folyamat kezdetét jelenti. Nem amerikai emberek vásárolnak majd Kínában gyártott termékeket, hanem megfordul a trend, a kínaiak fognak amerikai árukat venni. Jack újra felállt, s idegesen járt-kelt a szobában, majd egy hirtelen elhatározással felvette a sportdresszét és elment futni. Messzire jutott, egészen az Old Townig, San Diego régi városrészéig. Itt megállt, és sétálgatni kezdett. A Cafe Coyote étterem előtt már hosszú sorok kígyóztak, bebocsátásra várva. Évtizedek óta itt készítik a város legfinomabb mexikói ételeit. A szemközti étterem viszont kongott az ürességtől, csak a pincér állt kinn az épület előtt, próbálván becsalogatni egy-egy gyanútlan járókelőt, egyelőre sikertelenül. A Coyote konyhája mellett elhaladva beleszagolt a levegőbe, s előbújt az eddig rejtőzködő éhségérzete. Az elméje közben kissé kitisztult, s felidézte a feleségével töltött szép éveket. Hogy juthattunk vajon idáig? Mit ronthattam el? – töprengett önmarcangolóan. Arra gondolt, ő is flörtölt ugyan ma az új lánnyal, de ezt azzal indokolta magának, hogy Patricia nem tartja be az esküvőn tett fogadalmát, s a kétségbeesés ébreszti fel benne az idegen nők iránti érdeklődést. Fogott egy taxit, s hazavitette magát, nosztalgikus gondolatait a régi városrészben hagyva. Patricia már otthon volt, s kérdően nézett az ajtón belépő férjére. Nemrég érkezhetett, mert a cipője még a lábán volt. Az egész lakás átható parfüm illatban úszott. Flora by Gucci – azonosította Jack az összetéveszthetetlen szantál-, pacsuli-, citrus-, osmanthus- és pünkösdi rózsa-keverék illatát.

- Ma egy kicsit korábban jöttem haza és elmentem kocogni – adott magyarázatot Jack a fel nem tett kérdésre.

- Hát igen, a kutatók gondtalan élete. Szörfözés és kocogás. De legalább rendes fizetést kapnának – jegyzete meg szarkasztikusan a feleség.

- Pat, ne légy igazságtalan, ezt a témát már számtalanszor megbeszéltük.

- Csak te beszélted meg Jack, én sosem értettem egyet azzal, hogy te csak szórakozol. Lehetne rendes orvos szakmád, megbecsült fizetéssel. Én kiteszem a lelkemet, hogy normális életet élhessünk.

- Pat, nekem nem sokat jelent az, hogy luxuslakásban lakunk és, hogy a Seychelle-szigetekre járunk, …illetve régebben jártunk nyaralni.

- De egy párkapcsolat nem csak az egyik félről szól, Jack – reagált a nő rendkívül kimérten.

- Sajnálom Pat, ezt már nem tudom visszacsinálni, s nem is biztos, hogy szeretném, még ha lehetne is. Én így érzem jól magam. Azt hittem, hogy ez az élet majd neked is megfelel. Tényleg nagyon sajnálom.

- New Yorkban van a családom, a társaságom, a gondtalan élet. Itt viszont semmi sincs.

- Ne gyere újra ezzel, kérlek! Lehetnénk itt is gondtalanok. Eljárhatnánk együtt szórakozni. Lehetnének barátaink. De te sohasem érsz rá.

- Valakinek pénzt is kell keresni – replikázott a nő cinikusan.

Az utóbbi időben a felesége ügyesen siklott át egyik témáról a másikra, ha éppen ellentmondásba keveredett, vagy ha nyilatkozni kellett volna egy logikusan feltett kérdésre. A lényeg az volt, hogy minden egyes megjegyzés vádakkal terhelt és csalódást kifejező legyen. Sokszor övön alul talált a jól célzott mondat.

- El kellene menned egy urológushoz, hogy segítsen a problémádon – váltott élesen témát a nő.

A megjegyzése nyilvánvalóan bántó, nem pedig segítő szándékú volt. Patricia a választ meg sem várva bevonult a fürdőszobába. Jack magába roskadt a magaláztatástól. Valahogy úgy alakult, hogy egy férfi legfőbb szégyene legyen, ha nem képes uralni férfiasságának szimbólumát. Mire ő is befejezte a zuhanyzást Patricia már szokás szerint aludt a hitvesi ágyban. Ahogy elnézte alvó feleségét, eszébe jutott egy rövid vers, amit a Gerry íróasztalán lévő verseskötetben olvasott: „az ágy közös, a párna nem”. Valami Pilinszky nevű magyar költő fogalmazta meg így, vagy ehhez hasonló találó egyszerűséggel, ezt a helyzetüket kitűnően jellemző bölcsességet. Jack később szokott elaludni, mint Patricia. Még a szeretkezések után is ő volt az, aki felélénkült, s keresett valami foglalatosságot alvás előtt. Igaz, intim együttlét már elég régen fordult elő közöttük. A nagy szerelem idején az ifjú férj korábban kelt, s pirítóssal és frissen facsart narancslével ébresztette a nejét. Később ez a szokása egyre inkább elmaradozott, s rendszerint Patricia után ébredt fel. Hétvégeken, amikor a felesége is sokáig aludt még egy ideig facsargatta a narancsot, de az utóbbi hónapokban már nem került erre sor. Mostanában a nő gyakran úgy ment el, hogy a férje észre sem vette. Ezért elővett egy papírt, amire ráírt egy kérdést: „Van kedved eljönni a Salk Szimfónia Estre?” A választ megkönnyítendő, rajzolt egy „igen” és egy „nem” rubrikát, csak be kellett ikszelni a megfelelőt. A papírt rátette a nő karórájára, hogy biztosan észrevegye. Elment az étvágya, úgyhogy a vacsora ma kimaradt. Sokáig forgolódott még az ágyban, mert egy különös idegenség érzés kerítette hatalmába. A problémái is megoldhatatlannak tűntek. Egy idő után azonban megnyugodtak a gyomoridegei, s végre elaludt.

 ♦ Egy házasság végét úgy lehet felismerni, ha már csak visszafelé tudsz haladni benne ♦